Folytatjuk sorozatunk, melyben olyan embereket mutatunk be, akik ugyan a hungarista ideológia kialakulása előtt éltek, de szellemi elődeinknek tekinthetőek. A fajvédelem úttörői voltak, fáklyavivői a keresztény szellem és erkölcs védelmének. Ezen emberek a XIX. és XX. század „fölébredt" magyarjai, közvetlen előfutárai a hungarizmusnak és elősegítői annak, hogy befogadó táptalaja lehessen a Kárpát-Duna nagyhaza ezen eszmének. A száraz életrajzi adatok hemzsegését elkerülendően, saját idézeteiken keresztül mutatjuk be őket.

Kiss Sándor (1884. április 10 - 1960)

1884. április 10-én született Nagykőrösön. Édesapja Kiss Sándor, anyja Füle Kovács Erzsébet. Mindkét ágon századokra visszamenően kisbirtokosok, földművesek az ősei. Elemi iskolába Nagykőrösön járt az Arany János Gimnáziumba. 1908-ban kapta meg középiskolai tanári oklevelét. A következő évben a szarvasi tanítóképző tanára, majd igazgatója lett. Már első írásaiban, amelyeket mint tanárjelölt írt a Nagykőrösi Újságban 1906-ban, őszinte képet rajzol a zsidóság élősdi és bomlasztó szerepéről. Már akkor annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy a nemzeti összeomlásnak előbb vagy utóbb, de elkerülhetetlenül be kell következnie, ha nem tudunk gátat vetni a zsidóság káros társadalmi és gazdasági tevékenységének. Az 1920-as évek végén írásai miatt perbe fogják, majd börtönbüntetéssel sújtják. Ezt azonban sikerül pénzbüntetésre enyhíttetnie, melyet követően örökre felhagy fajvédő írások publikálásával. 1960-ban tisztázatlan körülmények között hunyt el Karcagon. Közeli ismerősök szerint öngyilkos lett, ennek azonban ellentmondani látszik jó egészsége, töretlen kíváncsisága, tervei és munkabírása. Annyi bizonyos, hogy halálának közvetlen oka mérgezés volt.

Fajunk védelméről c. 1917-ben megjelent írása leírja, mitől is pusztulhat egy faj:„Pusztul, enyészik a faj, ha a hozzátartozó fajvérek megfogynak, gazdaságilag, erkölcsileg lezüllenek: ha a faj más népfaj igájába kerül, ha a fajiság összekuszálódik, átszövődik idegen vonásokkal, melyek ellenkeznek a faj múltjával, életfeltételeivel, intézményeivel, hivatásával."

Szinte rémisztően ugyan azt a kórképet látta majd' egy századdal korábban, mint amit most is látunk: „...a magyarság faji önérzete olyan csekély, hogy a mai magyar közéletben, gazdasági életben, politi¬kában és irodalomban nyomot se hagy. A zsidó még annyit sem tűr meg, hogy általában a csalást, a front mögötti bujkálást, vagy mondjuk: a pesti nyelvet szidja valaki. Érzi, hogy ezek a vádak az ő fajiságát is érintik; tehát rögtön fölfortyan és ezer argumentummal támad ellene a bírálatnak. A magyar előtt ugyan akárki ócsárolhatja a magyar fajiságot, szidalmazhatják nyíltan az ő legszebb faji erényeit, föl se veszi, sőt még maga is beáll az ócsárlók közé. A magyar nem olyan büszke erényeire, mint a zsidóság a bűneire. Ebből magyarázható, hogy a magyar végtelen könnyen kivetkőzik faji sajátságaiból, nyelvéből, szokásaiból, erkölcséből és kap rajta, ha másokhoz, idegenekhez hasonló lehet. Száz magyar se tudná megváltoztatni egy zsidó gondolkodását, szokását, erkölcsét. De egy zsidó száz magyarét is megváltoztatja."

Ő is tudja, három műszak után nem lehet megváltani a világot: „Nekünk fizikai időnk nem marad arra, hogy saját fajunk sorsával foglalkozzunk, arról gondolkozzunk, írjunk és beszéljünk, mert még szerencse, ha napi munkánk végeztével marad annyi időnk, hogy az aktuális uszító eszmék felett kiveszekedhessük magunkat azokkal a faj véreinkkel, akik ezekkel napról napra paprikázzák önmagukat és másokat."

De azt is látja, hogy a hibát magunkban is keresnünk kell, hiszen ha hagyjuk magunkat természetes, hogy elszemtelenednek az élősködők is: „Ötven esztendő elég volt ahhoz, hogy az egymilliónyi zsidóság a húszmilliós magyar nemzet nemzeti vagyonának körülbelül 70%-át, szellemi élete irányításának 90%-át kisajátítsa. Nyilvánvaló, hogy a zsidó fajiság eddig biológiai szempontból értékesebbnek bizonyult, mint a magyar. De a biológia nemcsak azt tanítja, hogy az erősebb győz, hanem azt is, hogy aki élni akar, az győzzön, tehát ha élni akarunk, harcolnunk kell, mert aki nem küzd, az nem győzhet. Eddig nem harcoltunk istenigazában, hát alul maradtunk; de itt az ideje, hogy felvegyük a küzdelmet, mert nemsokára késő lesz. A magyar fajiság oly becses elemekben gazdag, hogy pusztulásra hagyni bűn volna az emberiség egyetemes érdekei ellen. Különben is a zsidó fajtól tanultuk meg a legobjektívebb élettörvényt, hogy az erősnek természeti joga van a sikerhez. Meg kell próbálnunk, hogy erősek vagyunk-e?"

Géresi Tamás - Kitartás.hu

Kapcsolódó:

Gömbös Gyula

Bangha Béla

Szemere Miklós

Verhovay Gyula

Huszár Károly