Arra éreztem késztetést, hogy néhány gondolatot "papírra" vessek azokról, akik, fogalmazzunk így; elfáradtak a nemzet szolgálatában. Nemzeti berkeken belül nem felkapott és népszerű téma, nem túl nagy gyakorisággal írnak róla. Pedig a jelenség attól még létező. Sőt, ha a képzelet világában eljátszunk azzal a gondolattal, hogy minden egyes ember, aki valaha arra adta a fejét, hogy önmagát nemzetiszocialistaként, hungaristaként, de akár csak nemzetiként határozza meg, mind megmaradt volna ezen az életúton, nem itt tartanánk. Persze, tudom, ez valóban csak elméleti játszadozás, a realitással köszönő viszonyban sincs. A magam 27 életéve alatt is - mellyel talán még nem számítok túl idősnek - körül-belül 10-11 éve, mióta önmagamat hungaristának vallom, annyi és annyi példát láttam arra, hogy akik fogadkoztak, hogy soha és semmilyen körülmények között nem változnak meg és örökre megmaradnak az eszme szolgálói között, ma már arra sem méltatnák az egészet, hogy szót veszejtsenek rá. Vagy pedig magyarázkodnak, tagadnak, nevetségesnek állítják be korábbi elképzéléseiket.

Ez még nem nevezhető meglepőnek egy tinédzser esetében, akinél ez valóban nem más, mint egyfajta lázadás, mely az életkor előrehaladtával enyhül, míg végül teljesen kialszik a parázs. Később, idősödve fontosabb lesz számukra a nyugodt kispolgári élet lehetősége, autó, ház, család. Nem kell, hogy haragudjunk rájuk, sőt, abban az esetben, ha sokgyermekes családot hoznak létre, és nem válnak ellenségessé az irányunkba, én semmiféle haragot nem érzek velük szemben. De a probléma gyökere nem is ez, hiszen vannak olyan emberek, akikről azt gondolnánk, ennél a szintnél jóval kvalifikáltabbak, idősebbek is, de ez sem biztosíték arra nézve, hogy az eszmei hűségük megáll.

Aztán persze vannak olyanok, akik teljesen szembefordulnak azzal, amit korábban hirdettek, ellenségessé válnak a nemzeti eszmék iránt. Az árulás zsoldja a halál, az eszmei árulásé pedig az erkölcsi halál. Ezt nem kell túlragozni. Én óva intek mindenkit attól, hogy túl sok energiát pazaroljunk azok győzködésébe, akikről kiderül, mindaz, amit hirdettek, nem volt más, csak üres szájtépés. A helyén kell kezelnünk őket. Szánjuk őket. De a legrosszabb következménye nem is az, hogy ezzel, vagy azzal az emberrel kevesebben vagyunk, hanem az, hogy ez kételyeket ébreszt a többiekben, az elbizonytalanodás útjára léphetnek ők is. Itt kell, és nem is lehet elég erőteljesen hangsúlyozni azt, amit lánglelkű püspökünk, Prohászka Ottokár mondott:

Aki morzsákkal beérni nem tudja, és egy kardért mindenről lemondani nem tud, annak nincs missziója az igazságnak szolgálatára!

Aki hagyja azt, hogy kételyek ébredjenek benne attól, hogy társai elhagyják, valójában nem is különbözik tőlük. Mert aki felismeri az igazságot, annak számára maximum egy-egy mosolyt, megvető kacajt csal az arcára az, ha gusztustalanabbnál gusztustalanabb árulásokat lát. De mindvégig tudja, hogy az igazság - a nem köznapi értelemben, hanem metafizikai értelemben értendő igazság - sohasem volt személy- és mennyiségfüggő.

Ahogyan nacionalizmusunk differenciáló, úgy valljuk, hogy egy nemzeten belül sem egyenlő minden ember. Az idealista és az utilitarista ember között mérhetetlen szakadék tátong. Azok közül, akik erre az útra lépnek és kitartanak életük végéig a körülményektől függetlenül, nem holmi lázadás és egyebek miatt teszik ezt. A lelkükből feltörő legmélyebb felismerés az, amely azon az úton indít el, melynek lényege túlmutat a sekélyes fizikai világon. Mert amikor mint természetszerető ember, sétálok egy szép és nyugodalmas erdőben, vagy festői szépségű hegyek között, és gyönyörködöm egy tájban, valójában csodálatom tárgya nem csupán maga a természet. Hanem az, ahogyan a látvány által a természetibenmegnyilatkozik a természetfeletti. Isten végtelen szépségéből egy kis darabka ez, ami lelki elmélyedést vált ki. Ez az én idealizmusom. Ez az idealizmus pedig áthat minden apró momentumot, amely ahhoz a harchoz kötődik, amit mi, hungaristák vállaltunk azért, hogy halálosan szeretett nemzetünket és fajtánkat felvirágoztassuk.

S végül még egy gondolat. Egy becsületes ember lelkiismerete vajon elbírná-e azt a terhet, hogy magát hungaristának nevezze, majd később szembefurdoljon vele akkor, amikor ismert számunkra Kovarcz Emil példája? Ő volt az, aki hallotta, hogy a Nemzetvezetőt és korábbi kormánytagjait a zsidó-bolsevista pribékek kivégzik, és ahelyett, hogy teljesen érthető módon maradt volna a nyugati hatalmak által megszállt zónában, ezzel megmentve saját életét, mégsem ezt választotta. Jelentkezett a határon, és azt mondta: engem is! Holott tudatában volt annak, mi lesz a sorsa. Kovarcz Emil hungarista volt. Milyen ember az, aki Ő utána magát hungaristának nevezi, majd gyáva féreg módjára szembeköpi korábbi elveit?

Lantos János - Kitartás.hu