Holokausztipari jogállam: börtönbüntetés – véleménynyilvánításért (II. rész)
Abszurdisztán fővárosában 2012. június 13-án – baljóslatú szám – az egyetemes jogtörténetben is alighanem párját ritkító, normális ésszel értelmezhetetlen – s mint ilyen, egyszersmind a patológia illetékességi és vizsgálati tárgykörébe tartozó – bírói döntés született: Dénes Veronika bírónő tanácsa Nagy György vádlottat az ún. holokauszttagadás vétsége miatt elmarasztalva egy év hat hónap börtönbüntetésre ítélte, annak végrehajtását három év időtartamra felfüggesztve. Egyúttal elrendelte pártfogói felügyelet alá rendelését, s mellékbüntetésként külön magatartási szabályként előírta, miszerint a vádlott három évig nem vehet részt politikai rendezvényeken, továbbá legalább három alkalommal el kell látogatnia a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontba, vagy egyszer megtekintenie az auschwitzi emlékhelyet – azt az ítélet nem részletezi, hogy a három egységből álló táborkomplexum melyik részét, ami azért lényeges körülmény, mert a hivatalos, „mainstream-történetírás” álláspontja szerint Monowitzban, a hármas lágerben megsemmisítés nem folyt –, vagy a jeruzsálemi Jád Vásem emlékparkot, és az ott látottak alapján összefoglalnia és kifejtenie véleményét. Ha úgy tetszik, élménybeszámolót kell tartania a hatóságilag rákényszerített zarándokúton szerzett benyomásairól.

Mit szólna Dénes elvtársnő, ha Nagy György ilyen pólóban jönne haza?
("Nagytatám Auschwitzban halt meg - leesett egy őrtoronyból")
Dénes az ítélet indokolásában súlyosbító körülményként értelmezte, hogy Nagy György ellen a napokban „garázdaság” vétsége miatt már jogerős ítélet született, mivel korábban tojással megdobálta a világtörténelem legvéreskezűbb tömeggyilkosának, Maónak egyik magyarországi hívét, a Budapestet két évtizedes hivatali ideje alatt tönkretevő és totálisan lerohasztó Demszky Gábor volt főpolgármestert. (Őszintén szólva nem igazán értjük, hogy Demszky miért nem tölti már ez idő szerint jól kiérdemelt jogerős börtönbüntetését, hiszen ha valaki igen, ő alaposan rászolgált arra, hogy valamelyik bv-intézmény bentlakásos vendége legyen). Szó esik még az indokolásban arról is, hogy miután az elmúlt hetekben megerősödött a zsidó emlékhelyek elleni rongálássorozat, valamint a közelmúltban egy volt rabbit állítólag verbális támadás ért, ezért hozott a magas törvényszék precedensértékű, elrettentő ítéletet. Mielőtt részletesebben kifejtenénk álláspontunkat az egész procedúrával és a bírói végzéssel kapcsolatban, már most szögezzük le, hogy ezek a zsidók ellen irányuló vélt, fantasztikus atrocitások utóbb mindig hazugságnak bizonyulnak, s hála a Teremtőnek, amennyiben komolyabb veszély fenyeget, afféle eposzi csodás elemként isteni beavatkozás történik, Jahve közbelép és választottjai segítségére siet: csakis így történhetett, hogy a 80 esztendős Kertész Ákos hirtelen sámsoni erővel felvértezve és 50 évvel megfiatalodva, könnyedén elfutott egy gaz, őt megtámadni szándékozó neonáci suhancokból álló csoport tagjai elől olyan észveszejtő sprintben, hogy meg sem állt egészen Kanadáig. Nyilvánvalóan annak köszönhetően, hogy korunk új Mózese előtt az Atlanti-óceán irdatlan víztömege – ismételt csodás motívumként történetünkben – kettéválasztatott. Végezetül jegyezzük még meg, hogy Dénes Veronika – akárcsak korábban a kuruc.infós póló okán – ismételten szóvá tette a vádlott öltözetét, aki ez alkalommal „Tiszaeszlár” rovásos feliratú felső ruházat viselésével sértette a bírónő érzékenységét és Justitia méltóságát. Szerény megítélésünk szerint, egyrészt az ítésznek a világon semmi köze nincs ahhoz, hogy a megidézett a bíróságon milyen öltözékben jelenik meg, amennyiben az rendezett, tiszta és kulturált, másrészt a „Tiszaeszlár” felirat fölöttébb találó és adekvát is volt egyben, hiszen a két per közös nevezője az, hogy mind az 1883-as, mind a mostani, 2012-es büntetőeljárás koncepciós jellegű volt.
Írásunk első részében már feltártuk röviden, hogy az ún. liberális politikai filozófia lelkiismereti és véleménynyilvánítási szabadságának alapelvével teljes mértékben összeegyeztethetetlen a jelenleg hatályos Büntető Törvénykönyv 269/C szakasza, amely nem mellesleg, sérti a szabad tudományos kutatáshoz való állampolgári alkotmányos alapjogot is. S ha már az ítélet rövid ismertetését szövegtani-grammatikai tények taglalásával zártuk, maradjunk a továbbiakban is ezek problémakörénél, illetve értelmezésénél. Hiszen az egész büntetőeljárás egy héber nyelven írott mondat miatt indult, s az üggyel kapcsolatos súlyos ellentmondások, valamint a nyelvi, történeti, jogi értelemben vett interpretációs zűrzavarok ide vezethetőek vissza.
A Nagy György által felmutatott táblán szó szerint ez a szöveg állt: „Há-soá lo hájtá”, azaz magyar fordításban ez azt jelenti, hogy „Nem volt vészkorszak”. Nos, a héber nyelvben a „soá” szó írott formája már az Ószövetségben előfordul, más népekkel – tehát nem csak a zsidókkal – és eseményekkel összefüggésben. S ez alapvető fontosságú tény történetünk szempontjából. Az inkriminált transzparensen ugyanis a „soá” szónak nem volt jelzője. Tehát a mondat tartalmából nem lehet egyértelműen és szükségképpen azt a következtetést levonni, hogy az a zsidó holokauszt néven ismertté vált eseményre vonatkozik. Ráadásul a soá szót napjainkban is használják a héberben más népirtások megnevezésére, például David Fenstein a Háárec című napilap 2010. április 22-ei számában közölt egy korrekt és tisztességes összefoglalót, amely Az örmény soá: rövid útmutató címmel jelent meg. Egy másik példát is említhetünk. A neves fotóriporter, a Jeruzsálemi Héber Egyetem Armenológia Tanszékének vezetője, Joáv Leff Mások soája: mi is soátagadók vagyunk című munkáját, amely Joszéf Algázi Egy kishitű naplója című világhálós kiadványában jelent meg. Mi több, azt is meg kell jegyeznünk, hogy a mai héberben egyebek között használják a „soá ekologit”, azaz „ökológiai katasztrófa”kifejezést is. Egyszóval, nem csak a zsidó holokauszt megjelölésére alkalmazzák a héber „soá” szót. Magától értetődik persze, hogy mindez a magyarországi jogszolgáltatás képviselőit a legkevésbé sem érdekelte, hiszen a fiatalembert mindenáron el akarták ítélni avégett, hogy példát statuáljanak már végre a törvény hatályba lépése után két évvel annak gyakorlati alkalmazására is. Aligha tévedünk nagyot, hogy hipotézisünk szerint egyetlen magyarországi hivatalos szerv, illetve médium ingerküszöbértékét nem érte volna el, ha a 21. századi inkvizíciós boszorkányüldözésnek és ördögűző eljárásnak alávetett fiatalember „örmény soá nem volt” feliratú hirdetőtáblával masírozik végig a fél Budapesten. Ez esetben viszont joggal vetődik fel – a mai jogi értelmezési kereteken belül – az a kérdésünk, hogy a jelenlegi magyarországi jogalkotók tevékenységük során diszkriminációs alapelveket érvényesítenek, s az egyes népeket, emberfajtákat nem tartják egyenjogúaknak és azonos értékűeknek? S amennyiben ez így van, milyen jogon vádolnak másokat kirekesztéssel, rasszizmussal, fajgyűlölettel? Tudniillik miért bűntett a zsidó soá tagadása, és miért nem az például az örményé? Arról már nem is szólva, hogy vajon miért nem Btk.-tényállás egy nemzet történelmi emlékezetének, múltjának ellopása és meghamisítása, konkrétan az első magyar királyi dinasztia zsidó származásúként való feltüntetése. Bár ismételten hangsúlyozzuk, hogy alapvetően és eredendően már azzal nem értünk egyet, hogy bármely történelmi esemény szabad kutatását és az azzal kapcsolatos véleményeket az államhatalom tabusítsa és kriminalizálja.
A leggyalázatosabb szakasza a szóban forgó ítéletnek azonban az, amely egyfajta penitenciaként kötelezi a vádlottat valamely rituális holokauszt-emlékhely felkeresésére. Igaz, nem kötelező jelleggel, de fakultatív alapon két, külföldi állam területén fekvő zarándokhelyet is felkínál. Milyen alapon? Egy normális ország normális igazságszolgáltatása még abban az esetben sem kötelezhetné saját állampolgárát efféle kényszerturizmusra, ha annak teljes úti- és szállásköltségét megtérítené. E „jogfilozófiai” megfontolás alapján akár azt is kiróhatta volna Dénes Veronika bírói tanácsa a „bűnösre”, miszerint kötelező a hároméves próbaidő alatt a Wiesenthal Center kötelékeibe lépnie, havonta nyilvános hamuszórással egybekötött performance és nemzetközi sajtótájékoztató keretében egy még bujkáló, 100 esztendős „fasiszta” háborús bűnöst vagy volt SS-állománytagot feljelentenie, és őket nagy médiacsinnadratta közepette a világ legigazabbikának, a minótauroszi mohóságú Efraim Zuroffnak átadnia.
Orwell világa megvalósult. Az „elvetemült” fiatalembernek meghurcoltatása lezárulásának utolsó aktusaként jelentést, útinaplót kell írnia a zsidó emlékhelyeken szertett benyomásairól, melynek alapján a gondolatrendőrségi pártfogó megítélheti, miként is lépett az eltévelyedés kárhozatos útjáról a világ igazai kiválasztottjainak társaságába vezető üdvös ösvényre. Minthogy e sorok írója már többször és több volt koncentrációs tábor területén is megfordult, bizonyos kételyek ébrednek benne a hatóságilag elrendelt holokauszt-tanulmányutaknak a bíróság által kívánt hatást és célt meghozó végeredményét illetően. Eretnek dilemmánk és ördögtől sugallt gondolatunk ugyanis az, hogy amennyiben Nagy György magyar állampolgár elzarándokol példának okáért Auschwitzba, s ott a közvetlen tapasztalati tények, valamint a józan racionalitás alapján némileg más konklúzióra jut majd, miként azt a nagy tekintélyű ítélőszék határozata megalkotásakor remélte, nos, akkor vajon hogyan tovább? Történetesen mi következik akkor, ha Auschwitz-jegyzőkönyvének utolsó mondata, immár latin betűkkel és magyarul írva, így hangzik majd: És mégis mozog a Föld!
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Utószó: Végül, de nem utolsósorban ez úton is szeretném kifejezni hálás köszönetemet Hering Józsefnek, aki rendkívüli szakértelmével és értékes tanácsaival óriási segítséget nyújtott e cikk megírásához.


További részletek: http://kuruc.info/r/7/97531/#ixzz1y2Lh6USJ

Válasz