2010. márc. 04.

Beküldte: 1003 Kategória: Cikk, beszéd, jegyzet| Emigráció| Magyarság|Nemzetiszocializmus

Ez év májusában húsz éve múlt annak, hogy a fegyverek megszűntek dörögni Európában. Elnémultak a puskák ropogásai, nem kelepeltek a villám gépfegyverek, golyószórók, hallgattak az ágyúk, nem rohantak egymásnak a tüzet okádó harckocsik, nem hullottak a bombák a „Liberátor”-okból és nem lődöztek békés szántóvetőkre a különböző típusú vadászrepülők. Csend borult a lerombolt országokra, de ez a csend, nem a megbékélés harmonikus csendje volt.

Európa lakói közül a győztesek ujjongtak diadalmámorukban, a legyőzöttek közül is sokan lélegzettek fel megkönnyebbülve, mert megszabadultak a háború utolsó időszakának irtózatos nyomása alól, mindkét részről sokan imádkoztak igaz szívvel Istenhez, hogy végét szakította a vérontásnak, de nagyon sokan voltunk, akik döbbent öntudattal, dermedt lélekkel tettük fel a kérdést s feladataink megoldatlansága miatt; most mi következik?

Tudtuk azt, hogy részünkre nem fejeződött be a harc, a küzdelem, mert amit mi hirdettünk, a hungarista eszmerendszer, a valóságiban nem ültetődött át a nemzet életébe. Az első időben az akkori rendszer urainak kegyetlen hajszája folytán, később pedig a fegyveres harcok miatt. Bár százezres tömegeket szerveztünk és kevés olyan helység volt Magyarországon, ahol az eszmének ne lett volna tábora, olyan pedig talán egy sem, ahol hívünk ne lett volna, de az összmagyarságot megszervezni, abban a gigantikus méretekben, ahogyan azt Szálasi meghirdette; hatalmon kívüli állapotunkban a lehetetlenséggel volt határos. Arról nem is beszélve, hogy mi hungaristák megingathatatlan magatartásunk, eltökéltségünk, célratörő, elszánt küzdelmeink miatt, üldözött vadak voltunk saját hazánkban egészen addig, amíg Szálasi koalíciós kormánya megalakult. Már Magyarországon sem volt egyikünknek sem előnyünk abból, hogy a hungaristák zöldinges táborába tartoztunk. Áldozatos lélekkel meneteltünk a megmutatott úton, mely nem volt akadályok nélküli, mert szabadságvesztéssel, pénzbüntetéssel, állásból való kidobással és nagyon sokszor veseleveréssel is járt. De tudatában voltunk a célnak, mely óriási nagyságával előttünk ragyogott, a Kárpátok koszorúzta Magyar Birodalom, amelyért minden áldozatot és üldöztetést elviselhetőnek tartottunk. A hungarizmus eszméjének megismerése nyomán, világosan állott előttünk az, hogy évszázadok során tudatosan forgácsolták szét nemzeti erőinket és minden olyan megmozdulást, mely a nemzet megszervezésére, régi erejének visszaállítására, hazánk függetlenségének megszerzésére irányult, tűzzel-vassal vérbe fojtottak. Gyönyörű volt a cél, amit Szálasi Ferenc mutatott meg nekünk. Megszervezni a magyar nemzetet. Hivatástudattal telíteni az elcsüggedt lelkeket. Magyar élniakarást plántálni a szívekbe, amelyek már-már megszűntek a nemzet közösségéért és az ezer éves Magyarországért dobogni. Nevelni egy újabb nemzedéket, mely a paraszt és a munkás tömegek népi talajában gyökeredzik. Új lelkitípusú embereket tanítani, alakítani, akik testben lélekben erősek, becsületesek minden cselekedetükben, önfeláldozóak a közösségért végzett munkákban. Akik bíznak a maguk erejében, tűrni, dolgozni, hinni tudnak az eszme, a hungarizmus életrevalóságában, tisztás ágában és győzelmében, s ezért önállóan kezdeményezve kitartóan, bátran harcolnak. Senkitől és semmitől meg nem riasztva, nemzettudatossá nevelni az ifjút, nőt, katonát, parasztot, munkást és értelmiséget, hogy kiteljesüljenek lelkükben a szép, jó és igaz erényei és ne olcsó megalkuvásban tengessék életüket, hanem áldozatos küzdelemmel járuljanak hozzá nemzetünk életének újabb ezer évre szóló megalapozásához, a Kárpát-koszorúzta Magyar Birodalom újraépítéséhez.

Saját erejének tudatára ébreszteni nemzetünket. 1935-ben megalakítottuk a Nép Akarat Pártját a Nap utcáiban nyitva meg a központunkat. A párt parlamenti képviseletét Csoór Lajos Pest megye országgyűlési képviselője vállalta. Ettől az időtől kezdve, minden szabadidőnket arra fordítottuk, éjt nappallá téve, hogy nemzetünket önerejére ébresszük. Nem maradtak látogatatlanok az ipari települések munkáskunyhói, a bányavidékek községei, a nagy üzemi gócpontok bérházai, a földműveléssel foglalkozók falvai, a nagy uradalmak cselédlakásai és nem volt foglalkozási ág ahová szervezési és felvilágosítási munkánkban ne jutottunk volna el.

A lelkek átalakítását, megnemesedését, magyarabbá, önérzetesebbé való alakulását készítettük elő az egész országban. Minden egyes magyar ember visszahódítása a nemzeti alapra, boldog örömmel töltötte meg a szívünket. A sorsközösség, a faji összetartozás, a testvéri összefogás és összetartás tudatát fejlesztettük és amikor sikerült a baloldal soraiból tömegesen kiszakítani a munkásságot, jóleső érzéssel állapítottuk meg, hogy harcunk nem hiábavaló.

Hogy mennyi érték, mennyi tehetség rejtőzik a magyar nemzet majdnem minden tagjában, azt csak az tudja, aki hosszú éveken keresztül nap mint nap kapcsolatban van vele. A paraszt bölcsességének, a munkás harcolni, áldozniakarásának, tudásának, a nő megértésének, szeretetének támogatásának, az ifjú lelkesedésének, harci vágyának, olyan bámulatra méltó példáival találkoztunk, amire talán még magunk sem számítottunk. És mily villámgyorsan fogták fel, értették meg és tették magukévá az eszmét ott is, ahol azt hittük, hogy hosszú hónapok kemény, kitartó, türelmes munkájára lesz szükség, hogy meggyőzzük őket igazainkról. Hiszen akik napkeltétől napnyugtáig dolgoznak, azoknak alig van idejük lelkiekkel és nemzeti eszmével foglalkozni, örülnek ha szabadidejüket pihenésre fordíthatják.

Íme egy példa a sok ezer közül. M. I. többezer holdas, zsidók birtokában levő uradalom fiatal, négy középiskolát végzett kommenciós kovácsmestere, keresett fel bennünket egy este a párthelyiségben, azzal a különös kívánsággal, hogy nem tudnánk-e időt szakítani egy megbeszélésre, amelyet a pár kilométerre fekvő uradalomban az ő lakásán tartanánk meg, amire ő összehívná az értelmesebb embereket?

Örömmel ragadtuk meg a felkínált alkalmat, s mivel valamennyien állásban levő emberek voltunk és szombat-vasárnapra egy nagyobb szervezési körút volt tervbe véve a környező helységekben, egy hétköznap estére beszéltük meg a találkozást. Az első beszélgetésünk, mert hiszen mi másnak lehetne nevezni, éjfél után egy órakor ért véget és azzal búcsúztak el tőlünk, hogyha tehetjük, úgy hetenként kétszer látogassuk meg őket. Az összejövetelen az iparosokon kívül, részt vett még két gyakornok, a kocsis és béresgazdák, a summások, aratók és a fejészet vezetői. Második találkozásunk alkalmával a kovácsmester lakása kicsinek bizonyult, az összegyűlt emberek nem fértek el benne. Harmadik értekezletünk színhelye már a fejészet istállója volt, mert a környező uradalmak alkalmazottjai között híre futott szervezési és felvilágosító munkánknak, s jöttek először kíváncsiságból, később meggyőződésből az összejövetelekre és a belépési nyilatkozat kitöltése közben szégyenkezve vallották be, hogy havi húsz fillérnél több tagdíjat nem tudnak fizetni. Minket azonban nem a felajánlott összeg kicsisége, vagy nagysága érdekelt, hanem az az őszinte, meggyőződéses lelkesedés, amivel magukévá tették az eszmét.

Fél év múlva egyik látogatásunk alkalmával, azzal állt elém a szervezés vezetőjének megtett M. I. kovácsmester, hogy a jószágigazgató úr akar velem beszélni. Belémnyilalt a félelem, mert hónapok óta rendszeres előadásokat tartottunk a tisztségviselőknek, akik a hozzájuk beosztott testvéreknek azt továbbadták és azt hittem ezt akarja megtiltani. Nem hisszük, hogy minden olvasónk tisztában lenne azzal, milyen nagy úr volt egy többezer holdat magába foglaló uradalom, jószágkormányzónak is nevezett, koronázatlan királya. Egy mondattal megpróbáljuk érzékeltetni. A miniszterek nagy urak az országban, de egy jószágigazgató még a miniszterelnöki tárcáért sem adta volna oda az állását, annyira szabad, független, önálló volt, hogy még a birtok tulajdonosát is csak vendégnek nézték mellette, mert ő rendelkezett, intézkedett, utasított, tehát az ő akarata szerint történt minden, egyszóval uralkodott a birtokon és az alkalmazottak fölött.

Megbolydult idegállapotban értem a kastélynak is beillő igazgatói lak elé, s talán tovább is rendezgettem ruhadarabjaimat, törölgettem lábbelimet mint illett volna, mert egyszer csak kinyílt az ajtó és az inas hamiskásan mosolyogva invitált befelé. Ezek már vártak, villant át az agyamon és a rendesnél gyorsabban dobogó szívvel léptem be a hatalmas úr dolgozószobájába, ahol az íróasztala mellett ülve fogadott. Ismert kölyökkorom óta apámon keresztül, aki a birtok tulajdonosának cukorgyárában volt gépész és én is igen jól ismertem, keresztapám is volt két hatalmas pofon révén, amit a vadaskertben levő túzokok és fácánok hajkurászásáért kaptam tőle gyerekkoromban. Tudtam azt, hogy ízig-vérig magyar ember, de ismertem a szinte kegyetlenségig menő szigorúságát is, ha akaratának végrehajtásáról volt szó. Kölcsönös üdvözlés után hellyel kínált és elkezdte mondanivalóját, melyet érthető okokból feszült figyelemmel kísértem.

Nem azért hívattalak fiam, hogy megdicsérjelek vagy megdorgáljalak, fordult felém bíráló arckifejezéssel. Azért sem, hogy megtiltsam vagy engedélyezzem ezt a ti mozgalmatokat, szervezkedésteket, melynek vannak jó, de vannak rossz oldalai is. A két gyakornok, akik az első megbeszélésektől, mindmáig részt vett és vesz, amikor az első meghívást tudomásukra hozták, ezt nekem kötelességszerűen jelentették, az én tudomásommal jelennek ott meg, természetesen beszámolva nekem az elhangzottakról. Magam is jó megfigyelő vagyok, hiszen emberek ezrei dolgoztak az irányításom alatt, akiket személy szerint kellett elbírálni gyengeségükben, gyarlóságukban. Azonkívül minden összesített adat a kezeimen megy keresztül, s így számszerűen is meg van a lehetőségem az ellenőrzésre. Szóval a birtok pulzusán tartom az ujjam, mint az orvos a páciensén és bármi történik, az az én tudomásom nélkül nem történhet. Így adódik aztán elő az a furcsa helyzet, hogy az általatok megszervezett emberekről én egy sokkal átfogóbb, tisztább képet kapok mint ti, akik az egészet mozgatjátok és irányítjátok. Én felállítottam veletek és a munkálkodásotokkal kapcsolatban egy mérleget. Egy olyan mérleget, amelynek két serpenyője van, de én nem súlyt és portékát raktam a mérleg serpenyőibe, hanem egyikbe került a jó, a másikba a rossz, ami ebből a politikai mozgolódásból, származott.

A jobboldali serpenyőbe raktam a jót, a baloldaliba a rosszat. A mérleg nyelve erősen a jó felé billent, de és ezt értesd meg az emberekkel, hogy nem tűröm a rossznak a csipetjét sem, mert az csak rossztat szülhet. Meg tudtam volna ezt valósítani a magam hatáskörében, a régi fegyelmező eszközökkel, de meggyőződésem, hogy ti szép szóval, ráhatással el tudjátok érni az általam kívánt eredményt.

Örömömben azt hittem széjjel robbanok, oly boldog voltam az elmondottaktól, hogy még a kötelező tiszteletről is megfeledkezve, ígéretet akartam tenni minden kívánsága teljesítésére, hiszen nem a féléves munkánk eredményét akarja megsemmisíteni. Nem ne szólj még bele, intett le, amikor látta, hogy beszélni akarok, még nem végeztem.

Mindjárt az első időben rájöttünk arra, hogy az emberek elhagyták az ocsmány, ronda, piszkos szavak gyakori alkalmazását. Fegyelmezetebbek, illemtudóbbak, kötelességteljesítőbbek lettek. Azelőtt a mindennapi torzsalkodások, veszekedések sokszor verekedéssé fajultak, ma türelmesebbek, elnézőbbek és megértőbbek egymással szemben. Az egymáson való segíteni akarás igen sok példáit tapasztaljuk, aminek a szervezkedéstek előtt, legfeljebb az egymással rokonok között találtuk nyomait. Az egymásra való árulkodások teljesen megszűntek és inkább mentegetni, takargatni igyekeznek az előadódó bajt, hibát vagy gyengeséget, de ami engem legjobban megfogott az az, hogy saját hatáskörükben teszik azt jóvá úgy, hogy mi ne is szerezzünk róla tudomást, ha erre lehetőségük adódik. Az állatoknak kiutalt szemes takarmányból, nem szereznek már az apró jószágaiknak, hanem teljes egészében az állatállomány kapja meg, melynek következtében a lovak gömbölyűbbek, az ökrök kövérebbek, a mangalicáink négyszáz kilón fölülire híznak, a fejészetben rekord hozam volt az elmúlt két hónap alatt. Ezek a számszerűen is kimutatható adatok, amiről az előbb beszéltem és nektek fogalmatok sem lehet ezekről, pedig ti vagytok a megteremtői, mert mi kedvezménymegvonásokkal sem tudtuk ezt elérni, amit a havonta tartott nyolc előadásotok eredményeként elkönyvelhetünk. Én, mint gazdász tudom azt, hogyha terméstöbbletet akarunk elérni, megnemesítésre is szükségünk van nem elég a föld derekas megművelése, de tudom azt is, hogy az emberek jobbá, nemesebbé, igazabbá nevelésére még nagyobb szükség van és én mindezeket tapasztaltam a mozgalmatokkal kapcsolatban, ezért nem tettem ellene semmit.

Igazgató úr, vágtam közbe örömtől csillogó szemekkel, nem tudtam azt, hogy politikai és szociológiai, dolgokkal, ilyen mélyrehatóan foglalkozik.

Tacskó, válaszolt fölényes mosollyal, ez nem csak politikai és szociológiai, hanem biológiai kérdés is és nekem Méhely Lajos személyes jóbarátom, s az általa szerkesztett CÉL folyóiratnak évenkénti bekötött számait megtalálod a könyvtáramban, de ott leled Szálasi Út és Cél-ját is, melyet alaposan áttanulmányoztam és nem tartom megvalósíthatatlannak látva azt, hogy milyen kitartó, szívós munkával haladtok a cél felé.

Most azonban nézzük az érem másik oldalát, vette fel a megszakított beszélgetés fonalát. Ízléstelen kihívásnak és szükségtelen, rossznak tartom azt, hogy zsidó intézőm ablakai és ajtaitól kezdve, a határt járó hintójának üléstámláján, sárhányóin keresztül az ökrök jármáig, a lovas kocsik hámfájáig, lőcséig minden tele van kajmós orrú zsidókat ábrázoló, különböző felírásokat tartalmazó, úgynevezett nyalókákkal. Azt is provokációnak és helytelennek tartom, hogy a nap bármelyik szakában, ha zsidó gazdatisztjeim közül valamelyik ellenőrzi a birtok alkalmazottjait, szinte az orruk előtt lendítik fel karjukat és harsány kitartással köszöntik egymást. Nos ezeknek egy héten belül meg kell szűnniök, mert ha nem, akkor nézzétek meg magatokat, hogy mit csinálok veletek.

Igazgató úr, válaszoltam, holnap már nem köszönnek kinyújtott karral és kitartással a zsidók előtt egymásnak és holnapután nem lesz egyetlen nyalóka sem az uradalom területén. Az órájára nézett majd rám és mosolyogva megszólalt; azért ugye te csirkefogó, mert most tíz óra van éjjel és a ragasztások már megtörténtek, s ezt levakartatni nem tudod? Cinkostársi nevetéssel válaszoltam, fejemet bűnbánóan lehajtva; igazán nagyon jól méltóztatik tudni.

Csöngetett és a belépő inasnak megparancsolta, hozzon egy üveg rizlinget az 1932-es termésből, szódát és két poharat. Kiválóan gondozott szőlő telepek is voltak az uradalom területén, borpincészete országos hírű volt. János az inas, el lehetett készülve a dologra, mert pár másodperccel a kiadott parancs után megjelent a kért dolgokkal és megtöltve a két poharat magunkra hagyott bennünket. Isten áldása kísérje a munkátokat fiam, koccintotta poharát az enyémhez az öreg úr. Az Úristen éltesse sokáig igazgató urat, hajoltam meg előtte tiszteletteljesen és hangom a szeretettől remegett. Köszönöm fiam, válaszolta és kemény, becsületes magyar arcán egy lágy, derűs mosoly futott át. No, tölts még egy pohárral magadnak, aztán menj és intézd a dolgaidat. Meleg kézszorítással váltunk el egymástól és én mámorosan, de nem a bortól, hanem az örömtől hagytam el az épületet és rohantam az előadás színhelyére.

Almikor elmondtam a testvéreknek a további szervezkedés feltételeit, jókedvükben majd szét verték a kovácsmester lakását és megígérték, hogy minden úgy lesz, ahogyan a jószágigazgató, úr akarja. Aztán a nyalókákat hogyan tüntették el másnap reggelre, azt csak az Isten és ők tudják, én előttem még ma is titok és csak a két gyakornok elbeszéléséből tudom, hogy másnap már egy sem volt a járműveken, istállóajtókon, ablakokon, válasz és szemöldökfákon. Bámulatosán fegyelmezettek és szeretetreméltóan jóindulatúak voltak, mint ez a cselekedetük is bizonyította.

1935-től 38 februárjáig, kemény szervezési munka folyt Szálasi vezetése alatt. Jártuk a városokat, községeket, falvakat előadásokat tartva és szervezeteket alakítva. Éveken keresztül nem volt egyetlen szabad vasárnapunk még akkor sem, amikor a párt be volt tiltva. A hungarizmus testét a pártot, pillanatnyilag megbéníthatták egy feloszlatással addig, amíg más név alatt újraalakult, de a hungarizmus lelkéhez a mozgalomhoz, soha semmiféle rendészeti intézkedéssel nem tudtak közel jutni és ártani. A mozgalom megfoghatatlan, bebörtönözhetetlen volt és maradt, mert hittel, meggyőződéssel telített emberek dolgoztak a kötelékében, áldozatot, időt, erőt, fáradtságot nem kimélve. Ellentétben a többi politikai pártokkal, amelyeknek csak a választási időszak alatt voltak irodáik és fizetett kortesekkel dolgoztak, mi még betiltott állapotunkban is szervezkedtünk, sőt ezres tömegek előtt tartottuk meg előadásainkat; a gazdakörök kultúrhelyiségeiben és az ipartestületek színháztermeiben.

Szervezésszaki megbeszéléseinket magánlakásokban tartottuk ilyenkor, csak a húsz, harminc főt számláló, nagyobb méretű összejövetelt vittük ki vidéken szőlőbirtokkal rendelkező testvéreink vincellérházaihoz, ahol a parázs fölött piruló hús pompás illata mellett, hétvégi kirándulóknak tűntünk fel az úton elvonuló, kerékpáros csendőrjárőr előtt. Ha csendőrszurony villant fel a közelben, hangoskodtunk, daloltunk, hogy a gyanúnak az árnyéka sem eshetett ránk.

Egy ilyen „kirándulás” alkalmával ötlött eszébe Dr. Sz. D. tv.-nek egy kiváló terv, melyet később az egész ország területén bevezettünk és a gyakorlatban pompásan bevált. Csendes beszédű, filozófus természetű volt ez az államtudományi jogot végzett testvér, aki minden szónak az értelmét kielemezte. Tudjátok-e hogyan lelhetne a testvéreket összehozni százas tömegekben? — kérdezte tőlünk egész váratlanul, élénk arckifejezéssel. Nem — válaszoltuk egyhangúan és egy kicsit bosszúsan is, mert egy igen fontos kérdés megtárgyalását szakította félbe közbeszólásával. Pedig nagyon egyszerű, folytatta, annyira egyszerű, hogy szeretném, fejbe verni magam, mert ilyen későn jutott eszembe. Hitetlen Tamásként néztünk rá, de úgy, mint a hirtelen megőrült emberre, aki őrültségében csak őrült javaslattal jöhet elő. Mert olyan még nem volt, hogy betiltott állapotban, százas tömegű hungaristákat hozzon össze valaki nyilvánosan. Nyögd már ki, szóltam oda neki, hogy mi is tudjuk, hogyan lehet a lehetetlent lehetségessé tenni. Egyetlen szóval válaszolt; Turultáborozás!

Az utána eltelt percek alatt majdnem széttéptük vad örömünkben. Ölelgettük, kezeit szorongattuk, vállát veregettük és ő gyanús csillogással a szemében tiltakozott a rázúduló szeretet, ilyetén való megnyilvánulása ellen; ti vademberek megfojtotok, hagyjatok levegőhöz jutni, — lihegte meghatottan. Félórán belül összeállítottuk a programot, következő félóra alatt pedig a tennivalókat osztottuk el egymás között. Az ipartestület nagy színháztermét jelöltük ki az előadás színhelyéül, melyet a jelenlevő kereskedő és iparos testvéreink biztosra ígértek, hogy megszerzik. Ez már annyi, mintha meg is lenne hozzá az engedély, jelentették ki G. R., F. S., N. A. és F. J. tv.-ek. Nem írjuk ki a résztvevő tv.-ek neveit, pedig egy része velünk eszi a hontalanság keserű kenyerét, másik része kínos halált, vagy börtönben való megkínzást szenvedett a kommunista uralom alatt, mert otthon élő hozzátartozóiknak kellemetlenséget okoznánk, de az események leírásából mindenki magára ismerhet.

A Turul Szövetség engedélye szintén biztosítottnak látszott, mert a propaganda vezére a mi emberünk volt. És hogy feltevésünk helyes volt bizonyítja az, hogy ő magát is előadónak jelölte a táborozáson. A rendőrségi engedélyt gyanútlanul aláírta Dr. O. J. rendőrkapitány. A legnehezebb feladatnak látszott K. F. kiváló színművészt megnyerni arra, hogy lépjen fel és szavalja el a Solymosi Eszter című verset. Másnap este már az ő beleegyezése is a birtokunkban volt. Nekem R. T. művésznek is beillő hegedűjátékát kellett biztosítanom, felesége zongorakíséretével, ami könnyű munka volt, mert egyazon vállalatnál dolgoztunk és amellett, hogy közvetlen főnököm volt még meleg barátság is fűzött össze bennünket. Mindjárt megállapodtunk a zeneművekben is, amit játszani fognak. Elsőnek Hubay Helyre Kati-ját, majd a közbeiktatott szónokok, vagy verset szavalók után Brahms Magyar Táncait.

Kedden már nyomattuk a plakátokat és szerdára virradóra hatalmas piros-fehér-zöld színű falragaszok hirdették a Turul táborozás helyét idejét és programját, országszerte ismert emberek neveivel. Szombat vasárnapra már nem volt a birtokunkban eladható jegy, olyan nagy volt az érdeklődés és itt megint ki kell emeljük a hungaristák fegyelmezettségét, jóakaratát, mert nagyobb része leadta a jegyeit a pénztárhoz, vállalva az állóhely kényelmetlenségét és az oldalajtókhoz való kiszorultságát.

Csütörtökön este végigjártuk a kerületvezetők lakásait, hét kerületre volt osztva a város és minden kerület még körzetekre, a körzetek háztömbökre és kiadtuk az utasítást, hogy még azon estén tartoznak végigjárni körzetvezetőiket, azok pedig háztömbvezetőiket és mozgósítsanak minden fellelhető épkézláb embert a Táborozásra. Ez a munkánk felesleges óvatosságnak bizonyult, mert a falragaszokról már mindenki értesült arról, hogy mi készül vasárnap délutánra és a vezetők, már számszerű kimutatást tártak elénk jegyigényléseikről, a kerületeik részére.

Igen, ez a feloszlatott állapotunkban is megtartott szervezettség, fegyelmezettség, harcolni akarás és tudás, félelmetes volt a rendszer urainak a szemében. Tisztában voltak azzal, hogy ha ez az országos viszonylatban egyedülállóan megszervezett párt és mozgalom uralomra jut, nekik felelniük kell arról, hogyan vezették és hová jutatták a nemzetet? Hogyan gazdálkodtak a nemzet vagyonával, s kiknek jutatták a nemzet jövedelmének nagy százalékát, mely a nemzet összességét illette volna meg? Kiknek a kezébe került az ország természeti kincseinek kihasználása? A gyáripar, s a bankok jövedelme, a nagybirtokok jelentős hányada? Hogyan és kik juttatták a kül- és belkereskedelmet a nemzettől idegen fajúak kezébe? Ezért használtak fel ellenünk a politikai életben addig nem ismert, erőszakos, magyar emberhez nem méltó eszközöket, mert féltek tetteik következményének elviselésétől és félelmükben, egyik becstelenséget követték el a másik után.

Ilyen becstelenség volt többek között az is, hogy családfenntartók tömegeit internálták és börtönözték be, akik az általuk hivatalosan engedélyezett pártkeretek között szervezési munkákat végeztek csak azért, hogy a tömegeknek elvegyék a kedvét a pártban való működéstől és belépéstől. Rettegésükben még azt az ősi törvényt is elfelejtették, hogy minél több mártírt csinálnak közülünk, annál inkább nekünk adnak hitelt, a bennük két évtized óta csalódó nemzettagok.

Szombaton délután háromszor annyi testvér jelent meg a hatalmas hangversenyzongora elszállítására, mint amennyire szükség lett volna. Nem tudtunk és nem is akartunk ellene tenni semmit, mert mindenki részt kért a munkákból és a mellőzöttség érzését nem akartuk senkiben felkelteni. Soha nagyobb gonddal, szeretőbb vigyázattal nem szállítottak még zongorát Magyarországon, mint azt a testvérek tették. Még a nagy, széles stráf-kocsin is úgy fogták körül, mintha díszőrséget állnának mellette. Nem is esett még egy karcolás sem rajta sem az oda, sem a visszaszállítás alkalmával. A terem berendezését és az előadás rendezését F. S. és F. J. tv.-ek irányítása alatt hungaristák végezték, említenem sem kell szintén fölös számban.

Engem abban a kitüntető megbízásban részesítettek, hogy fogadjam a vonaton érkező színművészünket és vigyem az előadás helyére. Lelkemre kötötték vigyázzak, hogyan viselkedem és bánok vele, mert az illető úr kormányfőtanácsos és a méltóságos megszólítás úgy hozzátartozik a rangjához, mint gomb a kabáthoz. Ehhez a megbízáshoz elkértem a vállalatunk igazgatójának O. L.-nak a fogatát, amelyet minden további nélkül meg is kaptam, amikor elmondtam kit akarok vinni rajta. Az öreg parádés kocsissal pedig megbeszéltem, hogy lassú ügetéssel hajtson majd visszafelé a főutcán, főleg a két park között elterülő „korzó”-nak nevezett sétányon. És vasárnap délután a három órakor befutó gyorsvonatról leszálló K .F.-t; Isten hozta méltóságos uram, üdvözléssel fogadtam.

Te, válaszolta a kezemet derekasan megrázva, engem ne méltóságos uramozz, mert nyakon legyintlek, én nektek F.-i bátyátok vagyok. Akkor hát Isten hozott F.-i bátyám, üdvözöltem mégegyszer. Jókedvűen mosolygott rám és megkérdezte; aztán közönség dolgában hogyan állunk? Megértő és hálás közönség lesz jelen; válaszoltam. Nem ilyen értelemben kérdeztem te lurkó, hanem hányan lesznek? Attól félek, hogyha mindenkit bepréselünk a terembe szétnyomják a falakat, feleltem gondterhes arcot vágva, tegnap este már egy jegyünk sem volt. Közben kiértünk a ránk várakozó hintóhoz, s tekintetét a lovakon legeltetve megkérdezte; ezt a két gyönyörű lipicait kinek az istállójából kötöttétek el ti betyárok? Amikor megneveztem a tulajdonosát a két lónak, hatalmasan felkacagott; te, ha én ezt elmesélem Pesten, nem hiszik el nekem, hogy engem a jobboldali színészt, H. D. fogatán szállítottak a szélsőjobbhoz közelálló Turul Szövetség táborozására.

Nyomtatható változat