Beküldte: 1003 Kategória: Cikk, beszéd, jegyzet| Emigráció| Magyarság|Nemzetiszocializmus

Amikor ügetésben végighaladtunk a főutcán, az emberek úgy fordultak a hintó után, mint tányér-rózsák virágjai a nap felé, annak haladását követve az égen. Félhangos megjegyzések értek füleinkhez; nézd K. F. már megérkezett. Milyen fiatal, milyen vidáman mosolyog, milyen egyenesen tartja magát. Sokan köszöntek neki, amit kézintéssel viszonzott. Nagyon szeretnek Téged a magyarok F.-i bátyám, buggyant ki belőlem a szó. Ez igaz, támasztotta alá megállapításomat, még a fiatalok is megosztják szeretetüket Szeleczky Zita, Muráti Lili, Vaszary Piri, Szilassy Laci és még egynéhányunk között.

Az ipartestület épületéhez érve, magam is elbámultam a látványon, ami ott várt ránk. A hatalmas méretű udvar tele volt vidékről érkezett zöldinges hungaristákkal, akik csoportokban beszélgettek megérkezésünkig. Amint azonban meglátták a hintóból leszálló K. F.-et, olyan dörgő éljenzésbe kezdtek, hogy belecsendült a fülem, ő azonban, úgy látszott, nem szerette a színházon kívüli ünneplést, mert le akarta inteni őket, de ez még csak fokozta, növelte a lelkesedést. Sietve mentünk be az épületbe. Ott szembefordult velem és a következőket mondta; én Turultáborozásra fogadtam el a meghívást és ti zöldingesek gyűlésén szerepeltettek engem, hát nem kaptok Sólymos! Eszterből semmit. Az obsitost fogom elszavalni. És hiábavalónak bizonyult minden kérésünk, békéltetési szándékunk, hajthatatlan maradt. Az obsitost szavalta el az előadáson.

Futárokkal küldtünk szét falragaszokat az előző napokban a környékbeli helységekbe, de azt nem vártuk, hogy ilyen tömegesen érkezzenek az előadásra. Nyitva kellett hagyni a terjedelmes színházterem négy oldalajtaját, hogy az udvaron szorongók is halhassák a szónokokat. Még szerencse, hogy kiválóan kedvező volt az időjárás.

A színpadra lépő, megnyitó beszédét elmondandó F. I. fiatal egyetemi hallgatót, mielőtt a száját kinyithatta volna, olyan tapsvihar fogadta, hogy majd hanyatt esett a meglepetéstől. Szegény feje nem tudhatta, hogy a megjelentek nem őt, hanem saját magukat ünneplik a tapssal, mert kijátszották a tilalmat, összejöhettek, beszélgethettek, ügyes-bajos dolgaikban tanácsot kaptak, a jövőre vonatkozó utasításokat átvehették, meggyőződhettek saját erejükről, összetartozandóságukról és a rendszer urai által szétvertnek hitt pártnak, a mozgalomban való továbbéléséről kaptak bizonyítékot. Mindezt egy kultúrestéj keretében, ahol a közbeiktatott szünetekben, zavartalanul cserélhették ki véleményüket, meglátásaikat egymással.

A betiltott párt legdinamikusabb szónokát Dr. K. B.-t, (kommunisták a börtönben halálba kínozták, szerk.) mint Turul „dominus”-t szólaltattuk meg, s ő kristálytisztán tárta fel a hungarizmus célkitűzéseit anélkül, hogy a hungarizmus szót egyetlen egyszer használta volna. A nagyon jól képzett, hittel, meggyőződéssel telített politikus szívből, lélekből fakadó, kiváló szellemi képességgel összefoglalt szónoklata volt, amit elmondott. És a jutalom ezért a nagyszerű beszédért, egy olyan igazi, lelkesedéstől telített, szűnni nem akaró tapsorkán, melynek hangerejéről azt hittem, le fogja sodorni őt a színpadról.

R. T. és felesége, — szónoklatok között — hegedűn és zongorán előadott Hubay „Helyre Kati”-ját, valamint Brahms „Magyar Tánca”-it, hasonló ünneplésben részesítette a jelenlevő közönség és a folyamatosan tartó taps ismétléseket követelt.

K. F. népszerűségén sem esett csorba, mert Az obsitos elszavalásáért, hatalmasan ünnepelték.

F. F. szintén mint Turul dominus mondta el eszmefuttatását, melyben kifejtette, hogy mi a ma fennálló rendszert és urait nem forradalmi, erőszakos módon, hanem alkotmányos úton akarjuk megdönteni, de ehhez egyenlő esélyeket kell engedélyezzen az összes csoportosulásoknak a mindenkori kormányzat.

Sz. Gy. a Turulszövetség propagandavezére, F. F.-hez hasonlóan fejtette ki véleményét az egyéni, mozgalmi és egyesületi szabadságjogokról mindegy hogy középen, jobb, vagy szélsőjobb oldalon állanak az emberek meggyőződésükkel. Az ünneplésből mindketten kivették részüket.

Azt hisszük, hogy A. G. sem aratott még akkora sikert, „A veréb” című versének elszavalásával a nyilvánosság előtt, mint ezen az előadáson. A versszakok utolsó, mindig visszatérő mondatát, „de a veréb az marad”, átvitt értelemben a mozgalomra vonatkoztatta a jelenlevő közönség, a pártot betilthatják, de a mozgalom az marad és tombolva ünnepelte a költőt.

A „Turultáborozás” minden további szónoka, szereplője, jól megérdemelt sikert aratott és könyvelt el magának.

Lelkesebben nem csendült még fel magyar ajkakról nemzeti imánk a Himnusz, amit az előadás befejező számaként énekeltünk, a szereplők a színpadon tömörülve, a résztvevők a teremben és az udvarban feszes vigyázzállásban. Igen sokan könnyel a szemükben.

Az eltávozó tömegben, kétségbeesett arckifejezéssel sietett felénk az engedélyt adó és az előadáson szintén résztvevő rendőrkapitány; no engem jól bekormoztatok, most azt mondjátok meg nekem, hogyan mossam ki magam ebből a koromból? Turultáborozásra adtam engedélyt és ti hungarista gyűlést csináltatok belőle. Engem a belügyminiszter lenyakaztat ezért az engedélyért. Jelentsd a zene, versszámokat és a kevésbé bíráló hangú beszédeket, azokból is hagyd ki a szigorúságot, hiszen ehhez értesz, azért vagy jogász és egy kis fejmosással megúszod, válaszoltuk mosolyogva. Könnyű nektek, sóhajtotta, de azért megfogadom a tanácsotokat. Mivel semmiféle különösebb baja nem származott a dologból, pár hét múlva a gazdakör kultúrhelyiségében engedélyezett részünkre újabb Turultáborozást, amely hasonló sikerrel zárult, mint az előző.

A táborozáson elhangzottak hetekig beszéd tárgyát képezték, mert bebizonyították Szálasi egyik örökérvényű mondatának igazságát; nem az az erős, aki üldöz hanem az, akit üldöznek. Mi betiltott állapotunkban erősebbnek bizonyultunk az államhatalom urainál, akik a tilalmat ellenünk elrendelték, mert véleményünket a nagy nyilvánosság előtt mondtuk el és olyan tömeget tudtunk megmozgatni szervezettségünkkel, amilyenről ők álmodni sem mertek.

Kiknek a szemében volt bűn, hogy megszerveztük a nemzet tagjait, olyan arányokban, mint előttünk még soha senki?

Kiknek fájt, hogy a megszervezett magyarságot saját erejére ébresztettük, hivatástudatra neveltük?

Kik nem akarták, hogy a megszervezett és önerejére ébredt magyarság tudását, munkáját saját hasznára állítsuk, be?

Kiknek az érdekében állt megakadályozni, hogy megteremtsük a gazdasági békét, mely a tőke, tervezés és végrehajtás eredményeinek hasznát arányosan osztja meg a termelés tényezői között, hogy megszüntessük a pénzkapitalizmus keletkezésének és létezésének lehetőségét és a munkásság nyomorát?

Bűn volt-e, hogy meg akartuk valósítani a társadalmi békét, mely nem ismer kiváltságos osztályokat, feudális, klerikális és liberális tőkésuralmi; felső, közép és alsó osztályt, hanem csak a család közösségén alapuló, nemzetért dolgozók, egységes nacionalista és szocialista közösségét?

Mennyiben voltunk vétkesek abban, hogy olyan politikai békét akartunk megteremteni, melyben nem önző pártérdekek vezetik félre a nemzetet, hanem ellenkezőleg olyant, amelyben egyetlen politikai vezérgondolat irányítja a közösséget a nemzet boldogulásának érdekében?

Hirdettük, hogy a Hungarizmus szellemi, erkölcsi és anyagi, valamint politikai, társadalmi és gazdasági tekintélyrendszer az egyén felelősségével.

Hangoztattuk, hogy ez a felelősség nem a liberális, demokrata rendszer megosztható, kikerülhető és áthárítható felelőssége, hanem fokozatosan a legmagasabban álló tekintéllyel szemben vállalt felelősség.

Igazunk tudatában ki mertük jelenteni azonban azt is, hogy a Hungarizmus tekintélyrendszerét nem a nemzetre most rákényszerített hatalmasságok, önmagukat kinevezett tekintélyek fogják majd alkotni, hanem azok, akiket a jól végzett nemzetmentő munka után, a dolgozó nemzet emel maga fölé tekintélynek, vezetőnek. És ezen az alapon építjük majd fel a Hungarizmus államrendszerét, az iparral rendelkező, magas fokon álló parasztállamot, mert tudtuk azt, hogy halálra ítélt az a nemzet, amelyik nem rendelkezik egészséges, életképes alapokra helyezett parasztsággal.

Bűn volt azoknak a szemében szervezkedésünk, erőnk öntudata, nyílt hitvallásunk, csak a célt szem előtt tartó munkánk, gazdasági, társadalmi és politikai békét megteremteni akaró törekvésünk, akik a kormányzót feudális főúri kiváltságuknál fogva körülvették, hermetikusan elzárták a nemzet gondjainak, bajainak őszinte feltárása elől, hogy uraskodó zsarnokságukat a nemzet felett megtarthassák maguknak. Mindjárt hozzátesszük, tisztelet a kivételeknek, mert ilyenek is voltak főuraink között.

Fájt mindez a klerikális főuraknak is, akik féltették több tízezer holdas birtokaik jövedelmét a magyar nemzet tagjaitól. Istenem, de kevés Prohászkához hasonló püspökünk volt és de sok Szmrecsányihoz hasonló érsekünk, aki Egerben székelt. Személyesen vittem el favágó csoportok kérvényét az egri érsekség jószágkormányzójához Subik kanonokhoz, (kiírjuk a nevét, mert pap lévén utódai nincsenek, ő pedig meghalt száműzetésben) amelyben a Mátra hegységben elterülő és az egri érsekség birtokában levő erdőségek kitermelését kérték maguknak, közvetítő nélkül, a jól megszervezett és nagy szaktudással rendelkező erdőmunkások.

Hogy gondolj ön azt, volt a válasz, hogy egy ilyen óriási adminisztrációt kívánó munkát magára vállaljon az érseki iroda? Elmagyaráztam, hogy száz és száz kisember életszínvonalának feljavítását, élettársaik, gyermekeik jobb élelmezését, alaposabb ruházkodását, magasabb iskoláztatását teszik lehetővé azzal, ha közvetlenül nekik adják a kitermelést. — Beszélhettem. — Kényelmi szempontból egy zsidó cég kapta meg az engedélyt, lefölözve miniden, de minden lefölözhető hasznot, mert a kitermelést ugyanazok a magyar emberek végezték, akiknek kérvényével hiába kopogtattam az egri érsekség ajtaján.

Nem akarták, a kormányzó baráti körében is gyakran fellelhető, idegen fajú fináncbárók, hogy az önerejére ébresztett és megszervezett magyarság tudását, munkáját saját jóhasznára állítsuk be, mert sokszázmilliós jövedelemtől estek volna el. Így ők is elkövettek mindent, hogy megakadályozzák a hungaristák hatalomra jutását. Az egyik ilyen fináncbáró panaszkodott nekünk, hogy gyára területén, milyen nagy erővel folyik a hungaristák agitációja. Válaszunk a következő volt; adja báró úr azt az ötezer pengőt, amit a hungaristák ellen írott cikkekért az Alkotmány c. hetilapnak minden héten kiutaltat, a száz legnagyobb családú munkásának és nem lesz talaja a mi agitációnknak. Közben meglobogtattuk előtte a folyamatosan kifizetett ötezer pengős nyugták fotókópiáit, melyektől belefagyott a báró úrba a szó. Munkásainak havi fizetése 60-120 pengőig terjedt. Mármost, ha egy katolikus papi kézben levő hetilapnak havi húszezer pengőn felül adtak, hogy ellenünk cikkezzen elgondolhatjuk, hogy milyen súlyos százezreket kellett adjanak a körúti sajtó lapjainak, amelyek nap mint nap ellenünk acsarkodtak, a legaljasabb rágalmakkal borítva el bennünket.

És hát nem utolsó, de elsősorban, hogyne lettünk volna mi vétkesek Horthy kormányzó szemében, akik 1935 óta hirdettük, hogy a Hungarizmus tekintélyrendszer az egyén legteljesebb felelősségével, amikor ő törvényjavaslatot nyújtatott be és szavaztatott meg a képviselőházzal arról, hogy a kormányzót semmiféle dologiban felelősségre vonni nem lehet! Milyen kormányzója volt az a magyarságnak, aki tetteiért nem akarta vagy nem merte vállalni a felelősséget?

1935-36-37-es évek a céltudatosan irányított szervezés évei voltak. Szálasi nem hagyta kihasználatlanul a legkisebb lehetőséget sem. Egymásután csatlakoztak hozzánk a húszas évek első felében nagy szervezettséggel rendelkező feketeinges Sasok és a Böszörményi bezárása után felbomlott Kaszáskeresztesek emberei, akiknek a harmincas évek elején, főleg Nógrád megyében, jól kiépített szervezeteik voltak, amelyek átnyúltak Heves megye északi és Borsod megye délnyugati részeibe is. Nagyszerű szervezési tapasztalatokkal rendelkező embereket kaptunk velük, soha semmi nézeteltérés, torzsalkodás nem volt közöttünk. Pártvezetőnk szakszerűen irányított bennünket a kiváló vezérkari tiszt tudásával, alaposságával. Hibáinkkal szemben nem volt elnéző, sőt a legkisebb mulasztást, kemény dorgálás kíséretében, azonnal helyre hozatta velünk. Kevés volt azoknak a testvéreknek a száma, akik ezért nehezteltek rá. Ellenkezőleg, többségünkben rajongásig szerettük, mert nem csak vezetőnknek fogadtuk el lángeszénél fogva, mellyel szavakba foglalta a mindannyiunk tudata alatt szunnyadó Hungarizmust, de apánknak is. Szeretetében, ami nem csak a nemzet irányába nyilvánult meg, hanem személyek felé is; vérszerinti édes testvérünkként szerettük és tiszteltük, mint idősebb fivért. Megbecsülésében, amelyet minden esetben tudomására hozott a jó munkát végző harcostársának — mondjuk meg őszintén — egy kicsit valamennyien csak a magunkénak vallottuk Őt. Pedig Szálasi Ferenc és Hungarizmusa oszthatatlanul az egész nemzeté volt, maradt és lesz, amíg magyarok élnek ebben az eszménytelen, erkölcsnélküli, feje tetejére állított világban, olyan magyarok, akiknek fáj Nemzetünk leigázottsága és Hazánk csonka volta.

Kevesen tudják, helyesebben talán csak a közvetlen munkatársai tudják, hogy Szálasi milyen kíméletlen tudott lenni, ha a nemzetért folyó harcról volt szó. De elsősorban önmagával szemben volt az. Sokszor adódott alkalmam arra, hogy elkísérhettem az első időkben szervezési, később szervezetlátogatási körútjain. Többször napokig mellette voltam és minden esetben újra és újra megcsodáltam fáradhatatlanságát, szellemi frissességét. Nép őfelségének mindig akadtak olyan fiai, akik restelltek leülni ahhoz az asztalhoz, amelyiknél munkások és parasztok már helyet foglaltak, mégpedig egyenlő joggal. Ezeket külön kellett meglátogatni és megnyerni magunknak, bebizonyítani nekik, hogy két olyan értékes népelem, mint a paraszt és a munkás, milyen hatalmas, döntő tényező a nemzet életében. Sokszor órákon át tartó beszélgetések keretében érttettük meg ezekkel az emberekkel, hogy a paraszt nem büdös, hanem nemzetfenntartó, a munkás nem kommunista, hanem nemzetépítő és ha ez a több millió főt kitöltő két réteg megszervezve összefog és hozzácsatlakozik nemzetünk most középosztálynak nevezett zsidó szellemtől még meg nem fertőzött része, akkor úgy elsöpri a feudális, klerikális, liberális, kapitalista rendszert és urait, hogy még az emlékük sem marad meg. Voltak, akik a feltárt tervet megismerve, azonnal magukénak vallották és megígérték, hogy velünk együtt harcolni fognak a megvalósulásáért. Voltak, akik megvalósíthatatlannak tartották, bár elismerték a szükségszerűségét. Voltak, akik megmosolyogtak bennünket és talán magukban azt gondolták, hogy bolondok vagyunk, de nem nyilatkoztak sem pro, sem kontra.

Ezek a látogatások rendkívül kimerítőek voltak és én bevallom, sokszor már a lábaimat alig bírtam emelni a fáradtságtól és a sok, nekem hiábavalónak tűnő kérdések, szellemileg is nagyon megviseltek. Szálasi azonban miniden meghívást elfogadott és csodálatraméltó szívóssággal harcolt, minden egyes magyar megnyeréséért. Nem volt olyan feltett kérdés, amire azonnal, röviden, világosan, félreérthetetlenül ne tudta volna megadni a választ. Képzettsége, minden kérdésben, bámulatra méltó volt. Kitűnő emberismerettel rendelkezett. Voltak helyek, ahol pár perces beszélgetés után odaszólt nekem; távozzunk testvérem. Amikor kiérve kérdőn néztem rá, alig látszó, naivságomat megbocsájtónak tűnő mosollyal nézett a szemembe és mondta: ezt az embert soha semmilyen munkára pártunk és mozgalmunk keretébe be nem állítanám, mert önző, áldozathozatalra sem erkölcsi, sem szellemi, sem anyagi téren nem képes, csak hasznot húzni akaró személy, ilyenre nekünk szükségünk nincs. Megítéléseiben, az általam ismert esetéknél, soha nem tévedett.

1938-ban a vigadói nagygyűlés és szélsőjobboldali pártok egyesülése után, melyek egyöntetűen Őt fogadták el vezetőnek, február második felében érkezett hozzánk Szálasi levele, amelyben bejelentette látogatását és közölte velünk, hogy szívesen venné, ha látogatása alkalmával beszélgethetne olyan emberekkel, akik még nincsenek velünk harcainkban. Mi, az örök ellenzékieskedők közül, összeszedtük a leghangosabbakat, akik annyira ellenzékiek voltak, még azt is ellenezték hogy a pártirodában jöjjenek össze, így magánlakásban kellett a megbeszélést lefolytatni, minek során jópárukat szerettem volna arcul verni anyagiasságukért, pimaszságukért, piszkos önzésükért.

Az egyik résztvevő tízezer pengő biztosítékot kért magának arra az esetre, ha őt anyagi károsodás érné a velünk majdan folytatandó munkák miatt. Szerettem volna elsüllyedni a szégyentől, hogy ilyen magyar emberek is vannak. Mi, akik mögött három év kemény küzdelmeinek eredményes szervezési, felvilágosító és nevelési munkája állott, soha nem gondoltunk anyagi vagy személyi garanciára, jutalmazásra és ezért megbotránkozva néztünk a beszélőre. Szálasi azonban nyugodtan válaszolt neki; ahhoz, hogy én a testvéreknek adni tudjak, először a testvérek kell, hogy adjanak nekem hitet, engedelmességet, megalkuvás nélküli harcot, melyeknek következtében pártunk és mozgalmunk hatalomra jut és a nemzet összességének keretében az egyén is megkapja erkölcsi, szellemi és anyagi javait.

A másik ellenzéki azt pengette, hogy Gömbös Gyulában is csalódtak, mert csak addig volt a népé, amíg hatalomra jutott, s ugyanúgy csalódhatnak Szálasiban is, ha hatalomra segítik nem törődik majd velük. Felforrósodott bennem a harag, mert az ellenkezőjének voltam résztvevő alanya és székemről felugorva akartam megcáfolni a beszélőt. Szálasi azonban, aki ismerte szenvedélyes természetemet, erélyesen rámszólt; üljön le testvérem! Mindenki, aki valaha együtt dolgozott vele tudja, hogy elhatározásában megingathatatlan volt, ellentmondást nem tűrt és vagy engedelmeskedett, vagy repült a párt és mozgalomból még akkor is, ha nagyon kedvelt valaki volt az illető az ellentmondása előtt. Összeszorított szájjal hajoltam meg a parancs kiadója felé és némán foglaltam helyet. Ez megzavarta a magabiztos ellenzékieket, mert ők csak hírből hallották azt a vasfegyelmet, amit a mi vezetőnk nem csak meghirdetett, de meg is tartatott a párt és mozgalom vezetői és tagjai között, s most gyakorlati példát kaptak ebből.

Gömbös Gyulát ne bántsák testvérek, kezdte válaszát Szálasi. Ő egy olyan helyzetet talált odafenn, hogy nem tehetett többet, mint amennyit tett, de még így is sokat tett, amiről a testvérek vagy nem tudnak, vagy pedig elfelejtették. Két dolgot domborítok ki a tettei közül, mert a többiek elmondására nincs idő, mint olyant amelyekkel, ha egyebet nem tett volna, akkor is kiérdemelte, hogy nevét aranybetűkkel írják be a magyar történelem könyvébe.

Belpolitikai téren, minden hangoskodás és dobraütés nélkül, felszámolta a trianoni erőszakbéke azon szakaszát, amely megtiltotta a védkötelezettséget és egy harmincezer főt számláló zsoldos, rendőrhadsereget engedélyezett Magyarországnak. Ez számokban azt jelenti, hogy napjainkig közel egymillió ifjú nyert katonái kiképzést és azt nem kell magyaráznom a testvéreknek, hogy területéhes, ellenségekkel körülvett csonka hazánknak, természetes határaitól megfosztva, milyen életbevágó szüksége volt erre az ütőképes hadseregre, amely Gömbös Gyula hadügyminisztersége és miniszterelnöksége alatt az ő irányításával, halála után az ő tervei szerint épült ki.

Külpolitikájával hazánkat kiragadta elszigetelt helyzetéből és nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a Berlin-Róma-i tengely, Gömbös Gyula személye nélkül, talán soha nem jött volna létre, olyan nagy ellentétek voltak a két ország vezető politikusai között. Gömbös államvezetői tehetségére volt szükség, hogy megértesse a két ország politikai vezetőjével azt, hogyha nem is akarnak békejobbot nyújtani egymásnak, az élet előbb-utóbb úgyis összetereli a jobboldali államrendszert felépítő politikusokat, mert sem az olasz fasizmust, sem a német nemzeti szocializmust nem nézik jó szemmel a más államrendszerben élő vezető emberek. Ellenséges érzelmeik már a húszas évek végén nyilvánvalóak voltak. A brenneri Hitler-Mussolini találkozás értelmi szerzője Gömbös Gyula volt, jelentőségét nem kell méltatnom, minden épeszű ember tisztában van vele. Ezért és még sok minden másért, aminek elmondására időim nincs, nem hagyom bántani a már második éve halott Gömbös Gyulát.

Az emberek hallgattak, nem volt hozzászólni valójuk. Ekkor felém fordult Szálasi; most elmondhatja testvérem, amit az előbb akart.

Két dologra szeretném felhívni az itt megjelent testvérek figyelmét, kezdtem el mondanivalómat. Két olyan eseményre, amelyben majdnem mindnyájan résztvettünk az ittlevők közül. A húszas évek második felében, többünk aláírásával, levelet küldtünk Gömbös Gyulának, amiben értesítettük őt, hogy szeretnénk a szétzüllesztett Ébredő Magyarok Egyesületét az általunk elérhető területen, más név alatt újraszervezni és kértük, személyes megjelenésével járuljon hozzá ahhoz, hogy munkánkat sikeresen kezdjük el, valamint vállalja az általunk létesítendő szervezetek vezetését. Kedvező válasz esetére megjelöltük a találkozás helyét a város szélén fekvő útmesteri házban, a találkozás időpontját válassza meg ő.

Az igenlő választ és a dátumot tartalmazó levelet, rövid időn belül megkaptuk és pártállásra való tekintet nélkül, lelkesedéssel párosult izgatottsággal készültünk a találkozásra. Különösen mi fiatalabbak, akiknek még nem sok tapasztalatunk volt akkor a gróf Bethlen-i konszolidációs idők alatt, politikának nevezett, mocsaras ingovány útvesztőiben való járásban. Hamarosan kóstolót kaptunk belőle.

A jelzett időben a kitűzött helyen, kétszáznál többen gyűltünk össze Gömbös fogadására. Sokan ismertük őt személyesen, akik a feketeingesek táborába tartoztunk előzőleg és bíztunk szervezési, vezetői tehetségében. D. Á. iskolaigazgatóval és J. J. érettségizett kisgazdával csendesen beszélgettünk a mai nappal meginduló szervezési teendőkről, amikor mint mennykőcsapás ért bennünket a járás főszolgabírójának megjelenése, csendőrökkel megerősítve.

Valaki áruló lett közülünk, szóltam társaimhoz.

Ezen te csodálkozol, fordult felém az igazgató, hiszen mi, akik tudtunk a dologról, többszörösen felülmúltuk Krisztus tanítványainak számát és az lenne a csodálatos, ha nem árulták volna el a tervünket.

A főszolgabíró felszólított bennünket a szétoszlásra és a hazamenetelre. M. A. szociáldemokrata munkás a tömeg közepéből odakiáltotta neki; abból ma nem eszik a főszolgabíró úr! Leintettük. Durvasággal kényes helyzetet nem lehet megoldani.

Lövetni fogok, ha nem tesznek eleget a parancsomnak! — kiáltotta vissza a főszolgabíró.

A tömeg felmordult. Benne volt ebben a felmordulásban a kerekedő vihar vészes villámcsapásokkal telített, minden akadályt elsöprő, elementáris ereje. Szerencsére Gömbös megérkezett és az ő jelenléte feloldotta a veszélyes helyzetet. Kiszállva az autóból meghallgatott bennünket és ő vette fel a tárgyalást elmondva szándékunkat, hogy szervezkedni akarunk, ebből a városból kiindulva az egész környéket felöleli a tervezett pártszervezés.

„Politikai kalandort nem engedek működni a járásom területén”, válaszolta a főszolgabíró.

Meghűlt bennünk a vér ekkora igazságtalanság hallatára, hiszen Gömbös népszerű, országos hírű vezetőember volt a politikában, csakhát ellenzéki volt a csáklyásokkal szemben, de nemzeti alapon. A tömeg morgott, mint a veszni készülő kutya és már mozdult, hogy tettlegességre ragadja magát, amikor Gömbös felénk fordulva csillapítóan, de mindenki által hallhatóan megszólalt: Emberek! Rövidéletű az a hatalom, amelyik csendőr szuronyokra támaszkodva tartja fenn magát. Én most elmegyek, mert nem akarom, hogy jelenlétem miatt magyar vér hulljon, kár lenne minden cseppjéért. Induljanak el kettesével, hármasával otthonaikba és két hét múlva keressenek fel, addig meglátom mit tudok tenni ebben az ügyben. Megvárta, amíg az emberek széledezni kezdtek és a hatalom járási kiszolgálójához intézte szavait; „főszolgabíró úrral majd beszélni fogok még a ma történt dolgokról”. Utána eltávozott.

Nemsokára a történtek után gróf Bethlen István miniszterelnök, ahelyett, hogy fegyelmi elé állította volna a zsarnokoskodó hivatalnokot, főispánná nevezte ki, még nagyobb területet adva a basáskodó úr működésének, aki megsemmisítette tervbe vett szervezkedésünket.

Eldöcögött néhány keserves esztendő a fejünk fölött, erősen megtaposva valamennyiünket. A gazdasági helyzet évről évre válságosabb lett. Vele nőtt a munkanélküliség, koplalás, nyomor, állastalanság, éhínség, rongyosság. Diplomás és érettségizett emberek örültek, ha havi 60 pengős díjazással elhelyezkedhettek. A parasztság olyan alacsony árat kapott terményeiért, hogy az adóját nem tudta fizetni. A munkás folt hátán folt ruhában járt és heti négy napot dolgozhatott, napi egy pengős fizetéssel, havonta 18 pengőt keresve és átkozva azt a pillanatot, amikor a világra jött. Sok gyárban a munkásság kettő, három, négy turnusban hetenként váltotta egymást és a mindennapi kenyeret sem tudta megkeresni családja számára.

Ilyen helyzetben ért bennünket a hír, Gömbös hadügyminiszter lett, majd miniszterelnökké nevezte ki Horthy és megbízta kormányalakítással. Fellélegzettünk. Elviselhetőbb lett nyomorúságos életünk terhe, mert Gömbös hatalomra jutása a jobb jövő reményét ébresztette fel minden igaz magyarban.

Kormány és pártalakítása után, amikor helyzete megszilárdult levelet küldött nekünk, felszólítva bennünket az évekkel azelőtti helyen való találkozás megismétlésére, hogy átbeszéljük az együttműködés tervét és egyben nemes elégtételt vett magának a járásból őt kiutasító főszolgabírón, akit meghagyott főispáni méltóságában és hivatalából, kifolyólag fogadnia kellett a megyébe érkező miniszterelnököt. Gömbös érkezése napján óriási tömeg gyűlt össze a kijelölt helyen. A főispán megérkezése után azonnal csatlakozott hozzánk és ijedt hangon kérdezte meg J. J. kisgazdától, aki a parasztság vezetője volt érettségizett mivoltánál fogva, hogy most hogyan viselkedjen a miniszterelnökké kinevezett Gömbös Gyulával szemben?

Természetesen, válaszolta J. J. csak természetesen, mintha misem történt volna pár évvel ezelőtt.

D… falvi D. Á. igazgató azonban, aki maga is régi nemesi családból származott, nem tudta megállni, hogy fullánkját bele ne eressze az idegesen topogó hivatalnokba, mégha a megye első tisztviselője volt is. Ne féljen főispán úr, szólt oda neki, gyorsröptű sólyom nem csap le mezei pocokra. Meghökkentünk. Ez mégis túlerős szúrás volt. De a főispán úgy tett, mintha nem hallotta volna, tovább beszélgetett J. J.-vel. Azonban a szúrás talált és hogy nem felejtette el, bizonyítja az, hogy Gömbös halála után az igazgatót idő előtt nyugdíjba helyezték, olyan dolgok miatt, amelyek nem az ő cselekedetei miatt következtek be.

Gömbös érkezését tomboló lelkesedéssel fogadtuk. Az ünnepi beszédre készülő főispánt leintette; nincs időnk üdvözlő beszédek meghallgatására, mondta és ragaszkodott ahhoz, hogy a megbeszélést ugyanazon a helyen tartsuk meg, amelyik a múltban volt kijelölve. A tárgyalás során feltárta tervét. A magyar népre alapozva akarom az ország ügyeit intézni, mondta többek között, ezért arra kérem az itt megjelenteket, segítsenek nekem ebben a nagy, nehéz, sorsdöntő munkáiban azzal, hogy az általam alakított párt szervezetet a megyében kiépítik, a lakosságot megszervezik és kéz a kézben haladjunk előre együttes munkával, egy akarattal, hogy nemzetünk életét egy jobb, járhatóbb útra térítsük és hazánk jövőjét biztosítsuk. Ehhez a szervezéshez nyújtom kormányom támogatását hogy akadálytalanul, gyorsan, eredményesen kezdhessék el és folytathassák munkájukat.

Ezt a nagyszerű ajánlatot az akkori vezetőség, azzal az indokolással nem fogadta el, hogy Gömbös túl sok langyos érzésű országgyűlési képviselőt vett át az előző kormánypártból az általa alakított pártba és ezeket semminemű munkával nem hajlandók támogatni. Az ajánlatot visszautasítok közül, hárman itt vannak velünk e szobában és remélem ezekután elismerik, hogyha csalódásról beszélhetne a két fél közül valamelyik, úgy azt Gömbös Gyula tehetné meg, ha élne.

Nem is tudott megbirkózni velük, kezdte volna védeni igazát egyik a három közül, Szálasi azonban elejét vette a kezdődő vitának. Gömbös meg tudott volna küzdeni velük, ha a testvérek elfogadják ajánlatát, végrehajtják tervét és a képviselőválasztásokon saját embereiket küldhették volna az országházba, akik a testvérek érdekeit képviselték és Gömböst támogatták volna.

Én, folytatta beszédét Szálasi, hatalmon kívüli állapotban, de jól kiépített szervezetekkel a vezetésem alatt, kérem a testvéreket, hogy harcos munkával segítsenek uralomra juttatni a hungarizmust, melynek eszmerendjébe belefoglaltam a paraszt, a munkás, az értelmiség, a katona, a nő és ifjú feladatkörét, hogy nehéz, fáradtságos, a célt szem előtt tartó küzdelemmel kiharcoljuk a nemzet egyetemességének a szép, igaz és jó, erkölcsi, szellemi és anyagi jólétét. Kiváltságos személy csak az előttem, aki pártunk és mozgalmunk kereteiben minden erejét megfeszítve munkálkodik azon, hogy nemzetünk erős és hazánk nagy legyen, mint volt ezer éven keresztül, leszámítva a tatár, török és osztrák dúlásokat, valamint azokat a keserű éveket, amikor főuraink dölyfös viszálykodásától volt hangos az ország területe és a nemzet fizette meg az árát a kiskirályok hatalomakarásának. Én nem ígérek semmit. Én cselekszem, mint cselekedtem eddig is hatalmon kívüli helyzetemben. Munkám eredménye a megcsonkított ország egész területén fellelhető szervezetekben nyilvánul meg. Ma a legszámottevőbb politikai párt hazánkban az én általam szervezett és a hungarista mozgalom által támogatott párt, melynek keretében meggyőződéstől átitatott, hittel telített, nemzettudatos, harcolni akaró és tudó egyének vannak. Több mint három éves szervezési munkám alatt tisztába jöttem azzal, hogy nemzetünk nem veszítette el hitét csak nem volt, akinek adja. Látva a mi üldöztetésekkel, betiltásokkal, büntetésekkel megszüntetni akaró, de mégis elpusztíthatatlan nehéz küzdelmeink eredményét, hisz nekünk és bízik bennünk. Ezt a hitet, ezt a bizalmat, mi csak további, megalkuvás nélküli harcokkal tudjuk megtartani. Ezekben a harcokban mi vagyunk azok, akik a több sebet kapjuk a hatalom mai uraitól. Aki tehát fél, hogy sebeket kap, az menjen haza és feküdjön az egyik fülére, a másikra pedig húzza rá a takaróját, hogy ne hallja a magyar nemzet nagy riadóját, amelyet rajtunk hungaristákon keresztül zeng, rikolt és kiált, fejezte be beszédét Szálasi.

Ott leszünk valamennyien Szálasi testvér háta mögött, mondta túl hangosan az egyik forrófejű.

Szálasi azonban nem szerette a könnyen hevülőket. Ő a komoly, kitartó, szívós, türelmes harcost becsülte. Komoly arccal fordult a hangoskodó felé; testvérem én még a jó barátot sem tűröm a hátam mögött, a harcot velem megosztókat pedig mellettem szeretem látni és tudni.

Többen felugrottak és indultak felé mondván; kézfogással pecsételjük meg, hogy ezután együtt küzdünk Szálasi testvérrel.

Változatlanul komoly arccal ült Szálasi a helyén és mondta a köré sereglőknek; testvérek, aki nekem kezet ad, hogy az elkövetkezendő harcokban mellém áll és velem egy vonalban küzd a szebb, jobb és igazabb jövőért, nagyon gondolja meg, hogy mit tesz, mert az a haláláig elkötelezi magát a hungarizmus eszméje mellé.

Halálunkig a hungarizmusért fogunk harcolni, jelentették ki az emberek, négy személy kivételével.

Köszönöm a testvéreknek a belém helyezett bizalmat, mondta Szálasi, ígérem nem csalódnak majd bennem.

Ma 1966. március 12-én, Szálasi Ferenc kivégzésének huszadik évfordulóján, amikor ezeket a sorokat írom, keserűséggel telített szívvel gondolok azokra, akik a száműzetésben Pilátusként mosták le kezükről Szálasi Ferenc halálukig elkötelező kézfogását. Lelkük rajta.

Eltávozása előtt Szálasi megbízott bennünket a Tisza felső folyására eső vidékek alapos átszervezésével. Harmadnapon vizsgálati fogságba helyezték. Negyedik nap az újságokból értesültünk részletesen a letartóztatás okairól. Ötödik nap a négy igen tekintélyes befolyással rendelkező ellenzéki vezetőember kérte a mozgalomba való felvételét, kijelentve; vakok voltunk, most már tudjuk, hogy Szálasi az az ember, akinél az adott szó szentség és ígéretét minden körülmények között megtartja.

Nyomtatható változat