Beküldte: 1004 Kategória: Cikk, beszéd, jegyzet| Emigráció| Magyarság|Nemzetiszocializmus

Szálasi Ferenc letartóztatásával egyidejűleg a pártot is betiltották. Abban a hiszemben tették ezt, hogy ha a Hungarista Mozgalom fejét, a párt vezetőjét mozgásképtelen, hozzáférhetetlen állapotba helyezik, a párthelyiségeket bezárják, akkor elrenyhül, tespedésbe esik és végül oszlásnak indul az egész tömörülés, mint a fejét vesztett ember teste.

Ez a cselekedetük egyik legfényesebb bizonyíték arra nézve, hogy a magyar néppel semmiféle kapcsolatot soha nem tartottak, jellemét, lelkiségét, gondolkodásmódját nem ismerték, szellemi képességét lebecsülték és még csak meg sem próbálták a hozzá való közeledést, hogy bajait, gondjait megismerve, orvosolják azokat.

Nem ismerték arról az oldaláról sem a magyar nemzetet, hogy minél jobban erőszakolnak rá egy néki nem megfelelő életformát, annál merevebben utasítja azt el magától. De nem voltak tisztában a párt és a mozgalom szervezeti erejével sem, mely mindenütt a közigazgatási határokhoz igazodva a hároméves harcban acéllá edzett önállóan cselekedni tudó embereket szervezett, nevelt tanított a megye-, járás-, város-, község- és faluvezetők személyében, akik sziklaszilárdan álltak a helyükön és ellensúlyozták a főispánok, főszolgabírók, polgármesterek, főjegyzők, tehát a mindenkori kormányzat kiszolgálóinak intézkedéseit, melyeket ellenünk hoztak.

Pedig a Horthy-kormányzat a magyar történelemből számtalan példát meríthetett volna, hogy egyebet ne említsünk, csak a négyszáz éves Habsburg zsarnokuralom elleni véres tiltakozásokat, melynek uralmi rendszerét Ferenc Józseftől hiánytalanul átvették.

Hogy uralmukat mégis meg tudták tartani több mint két évtizeden keresztül, az a Trianonban az első világháború győzői által Magyarországra rákényszerített parancsbékének tulajdonítható, mely széttépte az ezeréves ország testét és ezzel úgy fejbeverte a nemzet összességét, hogy az csak két évtized elmúltával kezdett magához térni kábultságából.

Voltak ugyan elszórtan jobboldali megmozdulások az ország területén, de ezek vezetőit vagy elbuktatták, anyagilag tönkretették, mint Cs. A. nyugalmazott csendőr alezredest egy időközi képviselőválasztáson, vagy eltanácsolták, mint vt. T. A-ot, a 60.hadosztály első világháborús parancsnokát. (Őt méltán szerették, becsülték és tisztelték az első világháború veteránjai. Közel tízezren gyűltek össze az általa meghirdetett találkozási ünnepélyre a h…-i nagy sportpályára.) Vagy bezárták, mint Böszörményit, akinek kaszáskeresztesei már három vármegyében nagy sikerrel szervezkedtek.

És mindenki előtt ismeretes a Bethlen-Peyer-féle mandátum-megállapodás. Ennek értelmében egyszerűen megvásárolta a kormányzó párt a szociáldemokraták vezetőségét. Így, ha el is hangzott egy-két élesebb hangú interpelláció a szociáldemokraták részéről,ez soha nem terjedt addig a határig, hogy megrendítette volna a kormányzópárt uralmát. (Tekintélyéről nem beszélhetünk, mert az a nemzet nagy többsége előtt nem volt.)

Szálasit is igyekeztek több oldalról eltántorítani nemzetmentő munkájától.

Küldték Párizsba, katonai attasénak. Nem ment. Felajánlottak néki mesés nagyságú, talán mindenki mást megszédítő összeget, ha elhagyja a politikai küzdőteret. Mereven visszautasította, Dél-Amerikában megyényi területet biztosítottak részére, hogy vándoroljon ki és szervezze meg. Maradt és mozgalma segítségével kiépítette az egész országot behálózó szervezeteket. Mandátumot kínáltak neki, igazgatósági tagságokkal, melyek megsokszorozták volna őrnagynyugdíjból eredő jövedelmét. Nem fogadta el. Tudomására hozták, hogy ma már olyan mérgek is vannak, melyek nem hagynak nyomot a halál után. Istenhittói sugárzó mosoly volt a válasz e fenyegetésre.

Ezután ráfogták, hogy tébolyodott őrült. Mi, a követői, csürhék, fantáziátlan fantaszták, ködfejlesztő csőcselék, németbérencek voltunk és ki tudná még felsorolni a ránk zúduló jelzők tömkelegét. Ezek úgy ömlöttek reánk ellenfeleink sajtótermékeinek hasábjairól, mint hatalmas vízesés a magas sziklákról. Mindez azért, mert félreérthetetlenül leszögeztük célunkat és annak az eléréséhez vezeti úton rendíthetetleneknek bizonyultunk.

Ha megkérdeztük ellenségeinktől, hogy miért őrültség Magyarország visszaállítása az ezeréves határokkal, akkor nem tudták okát adni. Megpróbáltuk kipuhatolni, hogy azért vagyunk-e talán fantáziátlan fantaszták, mert egy fajidegen, nemzetidegen és országidegen kis klikk mindnyájunkra káros, kapitalista túlhatalmát akarjuk megtörni. Azért talán, mert az illegálisan bezsebelt, kisíbolt százmillió pengőket (lásd: Szeszkartell, Bíró-Brüll Pál, stb.) méltányos ár- és bérmegállapítással a nemzet dolgozóinak akarjuk juttatni, legyen az paraszt, munkás, vagy értelmiségi, hogy nyomorba döntött életüket emberi színvonalra emeljük és ne legyenek a kapitalista nagytőke kizsarolt bérrabszolgái? Nem tudtak felelni rá.

Ködfejlesztőknek neveztek bennünket, mert a magyar parasztot ki akartuk szabadítani a számára minden fejlődési lehetőséget megfojtó nagybirtok dögletes öleléséből és örökbérletek formájában egészséges földreformot terveztünk, egy iparral rendelkező magsafokú parasztállam alapításával. De nem próbálták kielemezni, nem próbáltak utánanézni, hogy mit is takar az a szó, hogy parasztállam. Csak azt jegyezték meg maguknak, hogy hatalomra jutásunk esetén erőteljesen hozzá akarunk nyúlni a feudalizmus, klerikalizmus és kapitalizmus nemzetünkre nézve egészségtelen hatalmat biztosító nagybirtokaihoz is.

Szervezőmunkánk közben ezer és ezer beszédben kifejtettük, tízezres példányszámokkal készült röpiratokban ismertettük, újságjaink hasábjain megírtuk, hogy mi a különbség a hungarizmusban lefektetett kisbirtokos parasztállam és a Horthy-rendszerben meghagyott nagybirtokos agrárállamnak nevezett államberendezkedés között. Nem akartak tudomást szerezni róla a rendszer haszonélvezői. Nem akarták tudomásul venni, hogy a magyar nemzet fájának gyökere a paraszt, törzse a munkás, koronája az értelmiség és gyümölcse az anyagi gondoktól mentesített család. Nem akarták megérteni azt, hogy a nemzet fájának gyökerét képező paraszt, minél nagyobb területen engedheti le gyökereit az áldott magyar földbe, annál több dús, életadó nedvet tud szállítani a törzset képviselő munkásnak, aki feldolgozva átadja azt a nemzet fájának koronáját jelentő értelmiségnek, hogy az egyenletesen eljuttassa a fa legkisebb lombjáig, hogy szebb, jobb, nagyobb és egészségesebb gyümölcsöt; tehát családot teremjen, s nőjön, terebélyesedjen nemzetünk fája.

A parasztállamban történő paraszttermelés minőségi és mennyiségi követelményeinek célszerű és okszerű belterjes és külterjes gazdálkodási tervei az Országépítés irataiban nyertek lefektetést. Ezek az iratok, tudomásom szerint nem kallódtak el.

A belterjes gazdálkodás első célja kell legyen a családi életterek szükségleteinek fedezése, keres családi házak megépítésével, beleértve tehát a munkás és értelmiségi családi kertgazdálkodást is. Az erre való törekvés a magyar nemzet tagjaiban mindig felfedezhető volt, csak lehetőséget nem kapott, hogy megvalósuljon.

A hungarizmus által felépítendő parasztállamban a külterjes gazdálkodás teremti elő a közösségi szükségleteket, kizárólag paraszti birtoktesteken. Feleslegként csak az a mennyiség kezelhető, ami megmarad a közösségi szükséglet teljese fedezése után.

Szerintünk a nemzet élelmezése csak akkor nevezhető önellátottnak és függetlennek, ha minden család egy teljes és szükségletét tárolja éléstárában, továbbá a kiskereskedelemben a közösségi szükségletnek egy további évi mennyisége rendelkezésre áll, s tárolva van a nemzet közösségi szükségletét jelentő elsőrendű fontosságú honvédelmi szükséglet egy évi mennyisége is és ezenkívül egy teljes évi szükséglet a szántóföldeken, a mezőgazdálkodásban megvan, kitermelésére munkaerő és munkaeszköz hiány nélkül beállítható.

Ilyen élelmezési tervgazdálkodás mellett nemzetünk három évre biztosítva van élelmezés szempontjából és bármilyen csapás érné, — szárazság, víz-, fagy- és jégkár, avagy háború, — minden nagyobb megrázkódtatás nélkül túlélné azokat.

A saját földjén önállóan dolgozó paraszt kultúraalkotó, kultúrateremtő és kultúramegtartó erőtényezője nemzetünknek.

Szervezetlátogatások közben számtalanszor hívtak meg parasztcsaládok ebédre, vacsorára. Minden alkalommal meggyőződhettünk arról, hogy a magyar paraszt és családja szereti a szépet. Akik pedig szeretik a szépet, azok hangyaszorgalmú munkával meg is teremtik maguk körül és maguknak, egyéni ízlésük, sokrétűségük szerint. Akik pedig a szépet nem csak szeretik, hanem sok időt és türelmet kívánó munkával meg is teremtik azt maguknak: azok kultúrát alkotnak! Nem találtunk egyetlen parasztházat sem virágoskert nélkül, melyeket féltő gonddal őriztek az aprójószág kártevéseitől. A konyhába belépve gyönyörködhettünk a kézzel festett, szépen elrendezett tányérok, tálak sokaságában, melyek többsoros gyöngyfüzérként fonták körbe a falak felső részét. Ha elgondoljuk, hogy ennek a rengeteg falra aggatott, vagy csinos faragásokkal ellátott fapolcokon álló edényeknek már csak tisztántartása is mennyi idejét vette el az egyébként munkával mindig túlterhelt gazdaasszonynak, akkor fogalmat alkothatunk magunknak arról, hogy mennyire kellett szeretnie a szépet, ha így díszítette konyháját.

Azt, hogy népművészetünk mennyi kultúrkincse hever a magyar parasztok otthonaiban, csak az tudja, akit a paraszt bizalmában részesített és vendégül hívott s, az is csak akkor, ha van érzéke a szép iránt és lelke annak meglátásához. A paraszt ritkán él az első szobában, vendéglátásra használja azt. Sokszor a lélegzetem elakadt a sok gyönyörűségtől annak láttán, ami szemem elé tárult e vendéglátó szobákban. Az első, ami megfogott, a bennük uralkodó harmonikus összhang volt. Nem voltak tömöttek és nem voltak hiányosak. A boglyakemence külön tárgyát képezte bámulatunknak, mert nincs a világon még egy melegítőtest, amelyik olyan egyenletes, egészséges meleget ontana szét a szobában, mint e konyhából fűtött kemence. És micsoda pingálásokat láttunk ezeken a kemencéken! Akár virág, növény, madár, vagy egyéb mintákkal koszorúzták körül tetejétől egy arasznyira kemencéjüket, arról rögtön megállapítható volt, hogy rózsa, muskátli, szegfű, stb. virágokból tevődik össze a koszorú. Tíz ecsetvonással olyan galambot festettek, hogy első pillantásra felismerte még a leglaikusabb szem is: az galamb. S nem kellett magyarázat hozzá, mint a mostani modern művészek érthetetlen képeihez.

Lábaink alatt kéziszőttes szőnyeg simult a padlóra. A függönyök redőkbe szedve omlottak alá az ablakok előtt, ízléses, csokorra kötött szalagokkal rögzítve. S a hat tollpihével degeszre tömött hatalmas díszpárnával és ezek tetejébe feltornyozott dunnával megvetett ágy, legfelül a különböző virágmintákkal kivarrott takaróval! Ez a megvetett ágy remekmű volt a maga nemében s szavak nélkül mondta el nekünk a gazdaasszony szépérzékét, művészi ízlését és a szép szeretetét.

A mesésen szép kéziszőttes falvédők varrottas asztalterítők, láda-, vagy sublóttakarók! Az asszonyok és lányok nagy gonddal kivarrott fej- és vállkendői, kötői! Minden egyes darab muzeális értéket képviselt és méltán megállta volna a helyét a népművészeti, vagy szépművészeti múzeumban. Minden esetben megdicsértük a látott dolgokat, de egyszer Boldogon nem tudtam megállni, hogy elragadtatásomban fel ne kiáltsak egy csodálatos szépen kivarrt, lenből szőtt asztalterítő láttán: „András bátyám, ez a terítő királyok asztalára való!” (Szegről-végről rokonságban voltunk a nagyanyámon keresztül, azért szólítottam így.)

Bajusza alatt mosolyogva nézte a szép látásának örömétől kipirult arcomat. Tudod Imre öcsém, válaszolt, sok igazság van abban, amit mondtál. Én ugyan csak huszonnyolc katasztrális holdon gazdálkodok, nincsen olyan hatalmas területem, mint egy királynak az országa, de az én kis birtokomon egyedül én vagyok az uralkodó. Beleszólása a dolgok irányításába egyedül feleségemnek lehet, de neki sem sok, legfeljebb annyi, mint amikor azt a lent vettem, amiből ez az asztalterítő készült: hogy a kistanyán lévő földbe vessem, mert ott hosszabbra nő, mint a határ más részeiben fekvő földjeinken. Igaza lett neki. Olyan szép növésű, egyenletesen fejlődő lent nem lehetett látni az egész határban. Már kinövése közben széjjelválogattuk a kocsnélkülieket, amelyek hosszabb és finomabb rostot adtak. Áztatás és szárítás után én törtem meg, lábtörővel. Örzse nénéd tilolta, héhölte, fésülte, fonta, szőtte. Marikával és Pankával, a két nagyobbik lánnyal varrták ki és látod, milyen szépen ideillik az első szoba asztalára.

Aztán nekem is vannak alattvalóim, folytatta András gazda, ha nem is olyan nagy számban, mint az uralkodóknak. Vegyük sorba őket, elsőnek Kisember Jánost, aki részes aratóm lett a háború után. 1914-ben, amikor a háború kitört, együtt vonultunk be frontszolgálatra. Én baka voltam, ő „cúgfírer”. Egy századhoz kerültünk és engem az ő „cúg”-jába osztottak be. Először az orosz fronton harcoltunk 1917-ig, s mondhatom nem élt vissza soha a három csillag által kapott hatalmával. Emberséges ember maradt velünk szemben és csak akkor szólítottuk sarzsi-ja szerint, amikor fölötteseink hallották. Máskor János, András, István, Jóska voltunk egymásnak. Ha nálunk sebesülés történt, addig nem volt parancsteljesítés, amíg a sebesültet biztonságba nem helyeztük. Egyszer az orosz drótakadályok felé kúsztunk előre, s én egy árokhoz értem, ott akartam bevárni elmaradt bajtársaimat, amikor egy előttem felrobbanó gránát földdel temetett be. János azonnal odaparancsolta az embereket és mindaddig nem volt előnyomulás, amíg engem ki nem kapartak a föld alól. Csak amikor meggyőződött róla, hogy az ijedtségen kívül semmi bajom nem történt, csak annyi, hogy nem hallom, amit mond, vitte tovább a szakaszt az oroszok vonala felé. S volt még olyan dolog is, amiről én nem is tudtam. Megírta haza a családjának, hogy jól vagyok és nincsen semmi bajom. Mari, a felesége, sietett ezt tudatni az én párommal, aki a jó hír hallatára adott neki egy szakajtó lisztet, egy befőttesüveg ruskós zsírt, egy szál kolbászt és hat főzet babot, amit majdnem ríva köszönt meg.

„Vidd csak Mári, mondta a feleségem, hat aprógyerekkel maradtál itthon, tudom, hogy a napszámból, amit keresel, nem mindig tudod jótartani őket.”

„Örzsikém, az Isten áldjon meg a jó szívedért, hálálkodott Mári, nem kívánom én ingyen, ledolgozom néked, csak hívjál, ha lesz nálad napszámos munka. A legidősebb leányom már tizenegy éves, ha megfőzöm előre az ételt, el tudja látni a többit, amíg én dolgozni vagyok.”

Áhítatos csendben, nagy figyelemmel hallgattuk András gazda múltbeli emlékeinek visszaidézését, mert abból a magyar élet tiszta lehelete szállt felénk. A nagy csend, vagy a feszült figyelem okozta-e, nem tudom, de megakadt a beszédében, körülnézett rajtunk, aztán nevetve fogta meg a poharát: öblögessük le a torkunkat, az enyém igen száraz a sok beszéd következtében. Koccintottunk és amilyen mohón ittuk füleinkkel szavait, oly élvezettel hörpintgettük sajáttermésű borát.

Unszolásunkra szívesen folytatta. Első levelemben, amit a frontról küldtem, írtam a feleségemnek, hogy Kisember János keze alá osztottak be s ő nem érezteti velem, hogy három csillagot visel a paroliján. Mikor a válasz megérkezett, nagyot néztem, mert az állt benne, hogy ő tudja ezt a János által írt levélből, amit Mári még az érkezése napján elvitt hozzá elolvasni, hogy megnyugtassa: nincs semmi bajom. Megírta azt is, hogy a jó hírért adott néki egyetmást, amiért Mári napszámba ajánlkozott, s a krumplit már együtt ásták ki s olyan szorgalmasan dolgozott, hogy a napszámon felül még három zsák krumplit is adott neki. Igaz, sok volt benne a kapavágásos, de még így is nagyon örült, jó lesz az a gyerekeknek, mondta. Erre Mári felajánlotta, hogy ő behordja a tejet, túrót, vajat, tojást a városba, ahol, ha helyükbe viszik a családoknak, több pénzt kap értük. Meg is tette és minden krajcárról elszámol az eladott dolgok után. Nagyon elbámészkodhattam a levél végére érve, mert a mellettem tartózkodó János megkérdezte tőlem: tán rossz hírt kaptál otthonról, András?

Olvassad el János, nyújtottam néki a levelet, hogy milyen jól elrendezi az Isten a kettőnk családjának sorsát. Elolvasta, aztán ő is elgondolkozott egy ideig, majd elővette a pipáját, komótosan megtömte, rágyújtott és csak aztán szólalt meg: „Nem féltem én őket, András. A Te Örzsid Kepes, az én Marim Laczkó családból való lány. Egyik család sem óvta a naptól, őrizte a széltől, esőtől a gyerekeit. Határban végzett munkával nőtt föl mind a kettő, meglásd, megállják majd a helyüket, csak mi ki tudjunk kecmeregni ebből a pokolból, ami körülvesz bennünket. Találsz ott a bornyumban egy kis üveg rumot, András, vedd ki, napok óta tartogattam, magam sem tudom, hogy miért, de most az az otthoni és itteni egyetértés megérdemli, hogy áldomást igyunk rá.” Kettéöntötte az üveg tartalmát s én odaütöttem a kulacsom az ő üvegéhez: „akkorhát Isten éltesse az otthoniakat, János. — Minket elsősorban, András”, válaszolta, „mert mi százszorta nagyobb veszélynek vagyunk kitéve, mint ők, otthon, a faluban.”

Ahogyan múltak az évek és az ütközetek, előnyomulás, visszavonulás, éhezés, fázás, rohamok, utóvédharcok, mindjobban összekovácsolódtunk Jánossal. Itthon meg asszonyainkat az egymásrautaltság késztette összefogásra. Szoros bajtársi kötelék tartott össze bennünket. Amikor János kapott szabadságot, úgy szántott, vetett, kaszált, kapált aratott, törte a kukoricát, télen hordta a földekre a trágyát gazdaságomban, mintha a saját földjén dolgozna. Az igaz, hogy ennek ellenében családja megélhetése biztosítva volt és ha én töltöttem itthon szabadságidőmet, minden nehéz munkát elvégeztem én is az ő háza tájékán.

Amikor 1917-ben az orosz front összeomlott, átszállítottak bennünket a taljánok ellen az Isonzóhoz és a Doberdóra. Örültünk, hogy most már könnyebb sorunk lesz, és a nagy kiterjedésű orosz frontról felszabaduló katonasággal gyorsan, győzelmesen befejeződik a háború. Tévedtünk. Hat hónap múltán több sebesültünk s halottunk volt, mint két év alatt az orosz fronton. A megsemmisítő gránáttűzban szétrobbantott szerterepülő szikla- és kődarabok törték össze a csontjainkat és verték agyon az embereket. Egyszer Jánost is úgy halántékon találta egy repülő kődarab, hogy félóránál tovább tartott, amíg eszméletre tudtuk téríteni. Megkérdeztem tőle: „Ha az orosz front pokol volt, akkor ez micsoda itten, János?”

„Ez, András, morgott vissza, mint egy sebzett vadállat, ez a tízszeresen fűtött pokol s ha innen kikerülünk élve, hát az isteni csoda lesz és akkor gyertyákat égetünk az András és János nevű szentek szobrai előtt a templomban!”

Kikerültünk. Bár tizenkilenc sebhelyet hoztunk haza ketten emlékként a testünkön. Jánosnak tizenegyszer, nekem nyolcszor likasztották ki a bőrömet, de kezünk, lábunk ép maradt s folytathattuk a munkát, amit négy éve abbahagytunk a háború miatt. Szükség is volt rá nagyon, hogy férfikézbe kerüljön a gazdálkodás. A háború végén történt többszörös rekvirálásokat egy-két év alatt kihevertük volna, de a tolvaj románok úgy kiraboltak bennünket, hogy a falu jószágállományának csak egyharmad része maradt meg s csak négy év alatt tudtuk, úgy-ahogy, pótolni. Jószágaim egy részét úgy mentettük meg, hogy János áthajtotta az ő portájára. Két előhasú üszőmet bekötötte az ő istállójába, két kocázó emsémet, négy hízónak valóval és tíz ludamat az óljába zárta és addig sírt-rítt a hat gyerekkel meg a feleségével együtt az állatokat összeszedő; magyarul jól beszélő erdélyi oláhoknak, hogy csak két hízónak való süldőt és a tíz ludat vitték el tőle, a többit meghagyták a sok apró gyerek miatt. Ezért a tettéért, az oláhok kitakarodása után, kapott tőlem egy üszőborjút és egy nyolchónapos ártányt hízónak s odaadtam néki az aratást is részre, amiből mind a mai napig családjának mindennapi kenyere egész évre az asztalra kerül. A háborúban ő volt fölöttem, a rangjánál fogva. Nem élt vissza vele, ember maradt. Itthon én vagyok a gazdag paraszt, de soha egy szóval nem éreztettem vele, hogy ő egy nincstelen János.

Némi hallgatás és toroköblögetés után tovább szőtte az igaz történetet András gazda: Aztán itt van a másik, — hogy úgy mondjam, ahogy a történelemben tanultuk, — „alattvalóm”, a szomszéd Jászfényszaruról hozzám szegődött cselédem, István. Tizenkét éves korában fogadtam föl disznópásztornak, négy mázsa búzáért, tavasztól Mindenszentek napjáig. Eleven eszű, tüzes, fürge, vállalkozó kedvű, tettre kész gyerek volt, mint a jászok általában. Már az első napokban megkedveltem. Van ezeknek a jászoknak egy különös adottságuk, tudományuk, amivel minden állattal megszerettetik magukat. Mennyire aggódtam az első kihajtásnál amiatt, hogy hogyan tud majd megférni Honvéddel, a nagyteleki uradalomból vett, mindig berzenkedő, veszekedni akaró, törzskönyvezett mangalica kanommal. Kár volt aggódnom, mert az én Honvédem úgy engedelmeskedett neki, mintha nem kétéves kan, hanem kezesbárány lett volna. A tehenek ápolását, takarítását is magára vállalta és olyan tisztán tartotta őket, hogy öröm volt rájuk nézni. Durkót, fiatal, hároméves kancámat, leszoktatta a „szitálásról”. Ha az istállóba belépett, a lovak felröhögtek, a tehenek kifelé fordított fejjel nézték és halkan múztak mindaddig, amíg szelíd korholó szavak kíséretében pár villa takarmányt nem dobott eléjük és meg nem veregette, simogatta őket. Megkérdeztem tőle, hogy hogyan van az, hogy így magához tudta szoktatni őket. Nevetett. Szeretem őket, válaszolta, s ők ezt tudják. Mikor hajtotta ki őket a legelőre, mindenki megnézte és példaként emlegették a többi gazdák családjaiknak. Elől Márika a négy tehénnel és két üszővel, középen Pisti tizenhat disznóval, utánuk Panka a százegynéhány libával és az anyaludakkal. Soha nem okoztak mezei kárt a határban.

Amikor a tavaszi vetések ideje elérkezett, egyik este, vacsora után, azt mondom a feleségemnek: Te Özsi, holnap velem kell jönnöd a kukoricát elvetni segíteni. Te vezeted a lovakat, én a vetőgépet, Márika rendbe tartja az üsztökével a vetőcsöveket, hogy a mag mind egyenletesen kerüljön a földbe. Pisti és Panka, amíg a vetés tart, vigyáznak a tehenekre is. Juliskát is visszük magunkkal, eljátszogat a kocsi mellett, amíg elvégezzük a vetést. Akkor megszólal az én Pistim: Őzse néném csak maradjon itthon a háznál, Juliskával. Megőrzőm én a disznók mellett a teheneket és a libákat is, Márika elvezeti a lovakat, Panka meg tisztítja a vetőcsöveket, egy nap nem a világ, addig elbírok velük, csak kihajtani s hazahajtani segítsenek őket. Így történt. Nem ment „kárba” a jószágok közül egy sem. Sorolhatnám egész napon át, hogy mi mindent segített ez a kis cselédem az első évben, amikor ide került hozzánk. Azért jelentős ez, mert mindössze tizenkét éves volt. Fajtánk hallatlanul nagy ereje szorult bele. Mindenszentek napja előtt egy héttel azt mondtam néki: gyere, kimérjük a béredet, aztán valamelyik nap a héten átvisszük anyádnak Jászfényszarura. A mi zsákjainkba, Pisti, 65-70 kiló búza megy bele. A te béred két mázsa tiszta és két mázsa rozsos búza, hány zsákot kell vinnünk, hogy a négy mázsa búzának elég legyen?

Négy elemit végzett, de születésénél fogva is fürge észjárású gyerek volt, jól s gyorsan tudott számolni, olvasni meg úgy olvasott nekünk a bibliából, hogy a papunk sem különben, így hát pillanatok alatt megmondta: hat zsákba belerázzuk az én szegődményemet.

Hozzál nyolc zsákot, válaszoltam, én majd viszem a vékát. Miközben megtöltöttük búzával a zsákokat, ragyogott a gyerek szeme az örömtől és nem tudta megállni, hogy gondolatait szavakba ne foglalja: ”Jó ember maga, András bácsi!”

„Miért, te?” — kérdeztem tőle meglepetten, mert nem tudhatott az én szándékomról semmit, hiszen még a feleségemnek sem szóltam felőle.

„Mert ugyanabból a búzából adja ki a bérem, amiből a házanépének őröltet”, válaszolta a fiú. „Hallottam én otthon sokszor panaszkodni az elszegődött gyerekek szüleit, hogy milyen gazos, konkolyos búzából adták ki bérüket a gazdáik”.

Megilletődve néztem rá és azt gondoltam magamban, hogy miért nem ezt a gyereket adta nekem az Isten, harmadik lányom helyett. Hátha még azt megtudja, amit én már rég  elhatároztam magamban, hogy bérét megtoldom szorgalmas, jól végzett munkájáért. Amikor elkészültünk a méréssel még több is lett pár kilóval a gabona, diadalmasan mondta kis kanászom, Pisti „jól számoltam, elég lett volna hat zsák is.”

„Nem úgy van az kicsi szolgám”, mondtam neki, „szükség lesz arra a két zsákra is. „Egyiket megtöltöttük árpával, másikat morzsolt kukoricával, jól megráztuk, odaütögettük a földhöz a zsákok alját, hogy több férjen beléjük. Amikor odaállítottuk a hat zsák búza mellé, azt mondtam: „Ezen a szemen anyád egy közepes süldőt meg tud hizlalni január végére”.

Könnybe lábadt szemmel nézett rám! Az idén nem bírtak hízónak valót venni édesanyámék”, esett ki a szó súlyosan az apátlan árvából. Apja 16-ban halt meg, itt hagyva egy fészekaljnyi gyereket anyjuk gondjaira. Már akkor megéreztem és azóta is sokat utána gondoltam, hogy kétféle érzés volt a szívében. Egyik az öröm a két zsák szemestakarmány bírásáért, a másik a bánat, mert hiányzott a hízónak való.

„Elvisszük neki azt a kicsit elmaradott kocát is, amelyet te Röszinek neveztél el, most hat hónapos, mire elfogyasztja ezt a két zsák szemet, kigömbölyödik, aztán levágjátok s takarékosan beosztva félévig elég lesz a családnak”. Nézett rám, kerekre nyílott szemekkel s amikor teljesen fölfogta, hogy miről is van szó, odaszaladt hozzám, átölelte a derekamat és elkezdett keservesen sírni. „Hát neked mi bajod van, te?” — kérdeztem tőle.

„Nekem semmi”, mondta kicsit később, még mindig szepegve, „de úgy gyütt, hogy örömömben rínom köllött. Isten áldja meg András bácsit a jóságáért”.Nekem is bogár szökött a szemembe, ennyi ragaszkodás és hála láttán, pedig akkor már az októberi fagyok a bogarakat mind magukkal vitték. Pillanat alatt az vágódott a fejembe, hogy nem engedem el magamtól azt a gyereket. — Mit szólnál hozzá Pisti, ha itt fognálak télire is? Naponta két vagy három órát megjáratnád a disznókat, annyit még ha a hó leesik, akkor is kibírsz.”

„Az nagyon jó lenne András bácsi”, válaszolta, „mert nálunk télen csak kétszer eszünk naponta, akkor is egytálételt, mert kétfélére nem futja, de még így is karácsony után mindennap kisebb és vékonyabb karéj kenyérét szel édesanyám, hogy valahogyan kihúzzuk tavaszig. Ha én itt maradhatok, akkor az én kenyér- és étekrészem kicsi testvéreimnek jut. Valami hirtelen úgy összeszorította a szívemet, hogy hosszú ideig nem tudtam szóhoz jutni. Milyen korán éretté neveli az élet a szegények gyermekeit… Állt szemben velem az apró gyerek. Barna szeméből értelem, becsületesség, nyíltság, őszinteség sugárzott felém. Ez nem arra gondolt elsősorban, hogy őneki milyen jó lesz nálam a télen, ha háromszor jóllakhat naponta, hanem arra, hogy kis testvéreinek több jut az ő részével, ha ő itt maradhat. „No, majd meglátjuk, hogy mit szól hozzá anyád”, szólaltam meg végre. Édesanyám örül majd”, válaszolta, „mert tudja, hogy itt jó helyen vagyok, és egy gyerekkel kevesebb gondja lesz a télen”. Száz szónak is egy a vége, Pisti nálam maradt és ahogy múltak az évek, úgy nőtt a bére is. Mióta a kaszanyelet is megfogta, István lett a neve. Hűséges, szorgalmas, jó szolgalegény lett belőle, dehát ez nem csoda, mert fiamként szerettem, mivel engem csak három lánnyal ajándékozott meg az Isten… A gazda múltba néző szemmel hallgatott el, mi pedig meghatott csendességben éltük át az elmondottakat.

Rövidre fogva fejezte be András gazda mondanivalóját: Aztán itt van még a két pásztorgyerek, akik a teheneket és a disznókat őrzik. És a családom. Így hát a huszonnyolc hold föld egy kis birodalom, a házam népe az alattvalóim és a minisztereket én személyesítem meg, tehát nincs, aki az uralkodó akaratát félremagyarázza.

Így gondolkozott K. András boldogi gazdálkodó, aki büszkén vallotta magát parasztnak és semmi megalázót nem érzett magára nézve ebben a szóban. Ez az ember a hungarizmusban találta meg életideálját. Velünk harcolt, noha ő már korábban is a tiszta hungarista eszmény szerint élt.

A Hungarizmus csak tudatosította az emberben élő törekvéseket, a Hungarizmus belőlünk való és nem reánk kényszerített formaság.

Ilyen parasztokkal akartuk és akarjuk mi benépesíteni az ország területét, a nagybirtok helyét, amelyek kolchozok formájában még nagyobb birtokok lettek. Ilyen parasztokra támaszkodva akarjuk felépíteni a Hungarizmus államrendszerét: az iparral rendelkező magas fokú parasztállamot, amelynek parasztjai békében az eke szarvát, kaszájuk, kapájuk nyelét fogva dolgoznak, háborúban fegyvert ragadva védik hazánk területét, melyben nekik is van egy kis birodalmuk, amiért küzdenek, harcolnak és ha kell életüket adják, hogy a következő nemzedék részére csonkítatlanul átadhassák azt.

A Hungarizmus eszmerendjében a paraszt az első helyen van a nemzeti és állami életben, mert csak az a nép egészséges, áll szilárdan, tud megküzdeni az élet nehézségéivel, viharaival, amelyik életképes alapokra helyezett parasztsággal rendelkezik.

Hittel hirdetjük: Amíg földgömbünk területe szükséges az emberiség életében, mindaddig, amíg az emberiség építőkockáit a nemzetek alkotják, addig a parasztra is szükség lesz. Meggyőződéssel valljuk, hogy mindig nemzetek fogják az emberiség építőkockáit képezni, mert szörnyű volna, ha az emberiség arra a visszataszító életsorsra jutna, mint a zsidóság: Először paraszti nép, parasztságának elvesztése után rabszolgatartó nép és szétporladva, szétszóródva, a földünk minden részében élő nemzeteknek pusztító mérge.

Harminckét éve valljuk és tudatosítjuk, hogy emberi névre méltó csak az a nemzet marad, melynek egészséges parasztsága van. Ha ezzel nem rendelkezik, akkor kivetkőzik emberi mivoltából s kultúrtalanná válik. Ennek a megállapításnak igazságát a zsidók, az angolszászok s oroszok által bevezetett elrettentő példák állítják szemeink elé: embertelenek, kultúrátlanok, otthon- és hazanélküliek, mert mind a három fajtának az a katasztrófája, hogy nincsen egészséges, talajgyökeres és honképes parasztsága.

Szálasi bezárása és a párt betiltása után elsősorban az általunk megszervezett parasztság ellen indítottak kegyetlen hajszát a rendszer urai. Azt tudták a parasztságról. hogy minden „hatósági” közegtől irtózik és inkább vállalja a purgatóriumnak nevezett tisztítóhelyet, mert keresztény hite szerint onnan még megfelelő szenvedés után, adódik kiút, de a „hivatalos helyet”, ahová „törvénybe” citálják, nem hagyhatja el elmarasztalás nélkül. Kiadták tehát a csendőrségnek a parancsot: minden alkalmat meg kell ragadni a Hungarista Mozgalom kötelékébe tartozó parasztok zaklatására és voltak önállóan gondolkodni nem tudó őrsparancsnokok, akik vakon teljesítették a kapott parancsot.

Az udvarokon emberöltőkön keresztül egy helyben lévő kutak és trágyadombok mind közel kerültek egymáshoz, fertőzőkké váltak, ha gazdájuk a Hungarizmus eszméjének harcosa volt. Hiába bizonyították be, hogy ők artézikútról hozott vízből isznak és csak az állatokat itatják az udvaron levő kútból, amelynek vize emberemlékezet óta semmi kárt nem okozott nekik, — megbüntették őket. 1938 tavaszán a hirtelen beállott meleg idő és sok esőzés következtében a folyók kiléptek medrükből sok vidéket elárasztva, falvakat, városrészeket elöntéssel fenyegetve, melynek kapcsán árvíz-kormánybiztost neveztek ki, a most Argentínában élő B. M. személyében, akit a „jól végzett munka” után belügyi államtitkárrá léptettek elő. Személyével a későbbi történések kapcsán még foglalkozunk. Most csak annyit, hogy a tartósan beállott meleg következtében olvadó hó és a sok esőzés nem csak a folyókkal tépette szét a gátakat védő töltéseket, hanem a gazdák portájáról is kimosta a trágyalevet az utcára és mi keserűen állapítottuk meg, hogy csak a hungarista parasztok udvarából kifolyó trágyálé tartalmaz tífusz-bacilusokat. A kormánypártiaké, bármilyen mennyiségben ömlik is ki az utcára, nem. Előbbieket feljelentették, megbüntették, utóbbiaknak a hajuk szála sem görbült.

Egy paraszttestvérünk, okulva az eseményekből, három esküdttársával megbeszélve a dolgot, két hungarista és két kormánypárti gazda udvarából kifolyó trágyalével megtöltött négy üveget megszámozva, 1-es, 2-es, 3-as és 4-es számokkal látva el őket. Testvérünk a szomszéd városban lévő gyár zsidófeleséges vegyészfőmérnökének K. Andornak háztartásához hízott libákat, tojást, vajat, túrót adott el és hordott be. Megvolt tehát a lehetősége, hogy a négy üveg tartalmát analizáltathassa. Óvatosan fogott azonban a dologhoz és először azt kérdezte meg a főmérnöktől, hogy gyümölcsfák öntözésére használhatják-e a trágyalevet. Azt a választ kapta, hogy megfelelő vízmennyiség hozzáadásával, ésszerűen adagolva és tápsóval megpótolva igen. Testvérünk ezután azt az „aggodalmát” fejtette ki, hogy négyen eszeltek ki ezt a dolgot és kettőjük istállójában hidlás van az állatok alatt, melyből kéthetenként ráhordják az állatok felgyülemlett vizeletét a trágyadombra, hogy előbb megérjen a trágya és ezeknek a leve erősebb.

Megtenné-e a főmérnök, ha ők csinálnak négyen egy-egy egyforma vizes keveréket, hogy megnézné, sok különbség van-e a négy üveg tartalma között. Azért, hogy a vizet és a tápsót megfelelő mennyiségben tudják majd adagolni. Megfizetnék a munkáját.

A vegyész vállalta a dolgot, megkérdezve, hogy mit adnak néki ezért a munkáért. Testvérünk pillanat alatt megértette a helyzetet: a főmérnök természetbeni fizetséget kíván a munkájáért és nem pénzt. Mosolyogva mondta: Olyan gyöngelábú rántani való csirkéim vannak, mint a frissen hullott harmat. Minden üveg vizsgálatáért egy csirke.

Jó lesz, egyezett bele az ínyencségeket szerető vegyész. Emberünk csak most merte elsütni a nagyágyút: De írásba kell adja a főmérnök úr az analízis eredményét, hogy társaim azt ne gondolják, hogy bolondját járatom velük.

Meglesz az is, válaszolta a mérnök kissé ingerült hangon, mert szeretett volna az egyezség után emberünktől szabadulni. Ez azonban nem tágított: de a nevét is alá kell írja, hadd lássák, hogy egy vegyszeriparhoz tartozó gyár nagy laboratóriumában csinálták.

„Még a gyár pecsétjét is ráteszem.” — válaszolta a főmérnök, nem is sejtve, hogy paraszttestvérünk furfangos eszével milyen vékony jégre csalta őt.

Őnéki meg a jól elintézett analizálási dolog után első útja hozzánk vezetett. Amikor elmondta négyük tervét és a dolgok előrehaladott állapotba juttatását, majd a bőrünkből ugrottunk ki örömünkben s elhatároztuk, hogy országos botrányt csinálunk a dologból.

Nyomtatható változat