Beküldte: 1005 Kategória: Cikk, beszéd, jegyzet| Emigráció| Magyarság|Nemzetiszocializmus

Testvérünk eltávozása után hosszasan beszélgettünk parasztságunkról. Felújítottuk Vezérünk tanítását magunk között és büszke érzéssel a szívünkben állapítottuk meg a Hungarizmusban lefektetett igazságot, mely örökké igazság marad és nem szorul reformálásra, amíg paraszti életforma szükséges a Földtekén.

A paraszt élete nem más, mint harcos és eredményes viszonya a földhöz, az állathoz, magához a természethez, az élethez, ennek megismétlődő állandóságához, mindig egyenletesen lüktető életkeringéséhez: a tavasz, a nyár, az ősz, a tél ütemeihez, mely az örök megtermékenyülés, beérés, az örök betakarítás és az új életet hordozó, szükséges, erőtgyűjtő és tároló életpihenés örök összehangoltságát jelentik az életképes nemzet örök életében.

Ebből az egyenletesen lüktető életkeringésből akarták a rendszer urai kizökkenteni a hungarista parasztokat és íme, a megmozdíthatatlan paraszt, a tunyának, közömbösnek, butának mondott, lenézett paraszt egy egész vármegyének a közigazgatását és annak minden ellenük irányuló intézkedését igyekezett ellensúlyozni, hogy megszokott életformájában zavartalanul dolgozhasson.

Paraszttestvérünk iparkodott gyorsan elintéztetni az analizálást, másnap már beszállította a négy különböző udvarból kifolyó, összegyűjtött trágyalevet tartalmazó üvegeket. A vegyészfőmérnök a hét végére ígérte az eredményt.

Tűkön ülve, nagy reményekkel vártuk az írásbeli bizonyítékot a kitűzött napon, hogy annak birtokában botrányt csináljunk az üldözések miatt. Azonban emberek terveztek, Isten pedig végzett, jelen esetben a patikus személyét használva fel eszközül.

Testvérünk családjának egyik tagja beteg volt és tudva azt, hogy a gyógyszerre várnia kell, az analízis írásbeli bizonylatával első útja a patikába vezetett, hogy ott a receptet leadva jöjjön el hozzánk elmondani a dolgok mibenlétét. A patikus, aki jókedélyű ember volt és nem csak beszélgetni szeretett, hanem igazán szerette és becsülte a parasztokat, amikor meglátta a szőrtarisznyából kidudorodó üvegeket, nem tudta megállni, hogy szóvá ne tegye azokat: „Ejnye István, hát magának egy ’lámpás’ már nem is elég, ha bejön a városba, három vagy néggyel jön, amint látom?”

„Hagyja el gyógyszerész úr, — volt a válasz,— nem bor van ezekben, hanem trágyalé”. A patikus megdöbbenve nézett rá és hirtelenében nem tudta megítélni, hogy valóságot mond-e testvérünk, vagy valami tréfa készül ellene, mert ismerte arról az oldaláról emberünket, hogy nagy mókakedvelő és -csináló természete van. A faluban történt eseményeket, akár bús volt, akár vidám a történet, ő „rímelte” ősi tizenkettessel rigmusokba.

Végül nem törődve a beugratás veszélyével megkérdezte: „Aztán miért cipeli magával az értéktelen trágyalevet?” — Komolyan válaszolt testvérünk: „Analizáltattam őket”. Ezen még jobban meglepődött a patikus és felcsigázott érdeklődéssel kérdezte: „És ez miért volt szükséges?” — Emberünk ismerve parasztszeretetét, őszintén feltárta a dolgokat neki, amiken ő egészen elámult. Amikor odáig ért elbeszélésében, hogy mindössze négy rántanivaló csirkéjébe került a dolog, a patikus egészen bele tüzesedve, lelkesen mondta: „Látja István, én ingyen is megcsináltam volna magának, hiszen én is képzett vegyész vagyok”.

„Ami késik, az nem múlik — válaszolta testvérünk — még mindig megcsinálhatja gyógyszerész úr, mert azt mondják, duplán varrott jobban tart”. A patikus a következő hét keddjére ígérte a munka elvégzését és írásba adását.

Csalódottan hallgattuk végig testvérünk esetét a második analizálással kapcsolatban. Elszontyolodásunkat, levertségünket látva, megpróbált vigasztalni bennünket: „Hiszen csak négy napot kell várniok, azután meglátjuk, hogy egyezik-e az eredmény a gyárban készülttel és végrehajthatják tervüket”. Ugyanis a vegyészfőmérnök által kiállított írásbeli bizonylatban, amin tényleg rajt volt a gyár pecsétje is, csak iszaplerakódási különbözet volt feltüntetve, elenyésző csekélységben, egyébként egyforma volt úgy a hungarista, mint a kormánypárti gazdák udvarából kifolyt trágyalé. Ez lett volna az a bomba, amelyik robbant volna az ellenünk kegyetlen hajszát és üldözést irányító és folytató hivatalos közegek alatt, ha… az a bizonyos ha nem jött volna közbe a patikus személyében.

Szombat lévén, patikus barátunk régi szokása szerint elment a kaszinóba, ahol egy testi-lelki jóbarátjának elmondta a dolgokat. Ma már talán hihetetlennek tűnik, pedig igaz, hogy még az is, aki nem lépett be a pártba és mozgalomba, szerette adni a jólértesültet, azt a látszatot keltve környezetében, hogy szívvel-lélekkel a hungarista eszme mellett áll. Ott is álltak ők, de tudtukon kívül. Számtalan példát tudnánk felhozni ennek bizonyítására, de talán egy-kettő is elég lesz arra, hogy állításunkat igazoljuk. Adódtak olyan közjogi kérdések szervezés közben, melyeknél mi megakadtunk és sürgősségüknél fogva olyan jogászokhoz fordultunk felvilágosításért, akik nem csak hogy felénk sem néztek vagy jöttek, hanem rólunk a kívülállók között mindig elítélően nyilatkoztak. Nos, ezek az emberek díjtalanul, a legnagyobb készséggel álltak rendelkezésünkre, ha gyors jogi tanácsra volt szükségünk és nem tudtuk kivárni azt az időpontot, míg a párt központi jogügyi osztályától érkezett volna felvilágosítás számunkra.

Telefonnal rendelkező emberek minden esetben a legelőzékenyebben bocsátották rendelkezésünkre készüléküket, biztosítva bennünket arról, hogy a bármelyik szakában igénybe vehetjük,ha otthon tartózkodnak.

Voltak sokan, akik egy-egy nagyobb szervezési, tüntetési körútra autójukat soffőrrel együtt adták oda nekünk használatra, minden ellenszolgáltatás nélkül.

Ezek az emberek voltak azok, akik a munkánkat nagy figyelemmel kisérték és szívből kívánták, hogy harcunk sikeres legyen, ha nem is vettek tevékeny részt ezekben a harcokban.

Ezek egy olyan csoportba tartoztak, amelyet fásulttá tettek a zsidóbeütésűek és zsidó befolyás alatt állók nemzetellenes cselekedetei, bűnei. A sok hiábavaló próbálkozás után megundorodtak, feledték meggyőződésüket, tehetetlenekké váltak. Akaraterejük a sok akadályba ütközés következtében csorbát szenvedett, s bár lelkük legmélyén megvolt az emberi és magyarabb élet alkotó reménye, mintegy bilincsekbe verve merültek el a semmittevésbe.

Ezt az embertípust a középosztály „lateiner” rétegeiben, a közigazgatásban és magánalkalmazottak körében találtuk meg. Mivel a hatalmon lévők és a pénzarisztokraták ilyenné nevelték őket, elcsigázott, alázatos emberként kiszolgáltak mindenkit, aki hatalmát éreztette velük. Ők voltak azok, akik sodródtak az események forgatagában, mert elvesztették kapcsolatukat a nemzethez, ők voltak a legboldogtalanabbak, mert értelmük és tudatuk gyakran rávilágított lelkük mélyén az egyedüli helyes útra, de azon járni akaraterejükből már nem futotta.

Tudtak a nemzettel érezni, de nem tudtak már vele cselekedni.

Mozgalmunk felvilágosító munkája ennél a csoportnál sem volt meddő időpocsékolás. Ellenkezőleg: nemzetapostoli és megváltó munka volt. Nem hagytuk abba, nem türelmetlenkedtünk, ha visszautasításra találtunk, szívósan folytattuk tovább, mert tudtuk, hogy a gátlásokkal telített egyén kifelé mindent visszautasít, de mindent, amit kívülről kap, ha az szép, igaz és jó, megtart bensejében és nem tud tőle szabadulni.

Ehhez az embercsoporthoz tartozott patikus barátunk is, aki meghallgatva az igazságra való törekvés történetét, senki által sem kérve ajánlotta fel önzetlen segítségét, —de önkéntelenül keresztezte terveinket. Bár ő ugyanis csak egy barátjának mondta el a dolgokat, ennek az egy barátnak azonban szintén volt egy testi-lelki jóbarátja, akinek feltárta a dolgot és a sok „egy barát” láncszemein keresztül hétfőn már a főszolgabíróságon vették tudomásul, hogy mi készül ellenük, Cs.I, gyors- és gépíró kisasszonytól tudtuk aztán meg, — aki hozzánk tartozott és nekünk dolgozott, — hogy rögtön telefonértesítés ment a főispáni hivatalhoz, ahonnan körtelefont intéztek a főszolgabíróságokra, utasítva őket a trágyalével kapcsolatos üldözések beszüntetésére.

Paraszttestvérünk munkája tehát eredménnyel járt, de minket megakadályozott tervünkben, hogy országos botránnyá fújjuk fel sajtónk segítségével a trágyálé-büntetéseket. Figyelmük ugyanis egészen odáig kiterjedt, hogy a már megidézettektől is visszaszedték az idézéseket.

Ez a történet csak egy a sok közül, ami bizonyítja, hogy mennyire féltek tőlünk, látva megtörhetetlen hitünket, akarásunkat, harcolnitudásunkat, eredményes, minden részletre kiterjedő munkánkat. Köteteket tudnánk megtölteni ilyen és hasonló események ezreivel, sajnos lapunk keretei nem engedik meg az összes történetek felsorolását, ismertetését. (Szerkesztőnk már így is azt írta: „jó lenne, ha alcímek törnék meg a betűrengeteget, de sajnos a téma olyan, hogy nem lehet hozzányúlni.)

Közben „Nemzetiszocialista Párt — Hungarista Mozgalom” név alatt kinyitottuk a párthelyiségeket, melyeknek bérét betiltott állapotunkban is rendületlenül fizettük. Hubay Kálmán vállalta a pártelnökséget. Őt még Gömbös Gyula fedezte fel vidéken és megismerve rendkívüli újságírói tehetségét, vitte el Miskolcról s bízta meg az általa alapított „Függetlenség” című napilap szerkesztésével. Gömbös halála és Darányi rövid ideig tartó miniszterelnöksége után (őt is gyanús körülmények között bekövetkezett halála szólította el a miniszterelnöki székből), Hubayt a Darányi után következő kormányelnökök kimarták a Függetlenségtől, mert ahhoz a fiatal újságíró gárdához tartozott, mely nem elégedett meg a reformok puszta hirdetésével, hanem meg is akarta valósítani azokat. Ezzel a cselekedetükkel azonban a jobboldali Hubayt a szélsőjobbot képviselő hungaristák közé sodorták.

Soha politikus olyan kész lehetőségeket nem talált Magyarországon, mint Hubay, mert szervezeteink, ha be is voltak tiltva, a gyakorlatban éltek a Mozgalom keretében és csak nevet kellett adni nékik, hogy nyilvánosan dolgozhassanak. Szálasi olyan alapokat rakott le hároméves szervezési munkájával, amely a vasbetonnál időállóbb volt, s csak tovább kellett folytatni az általa, bebörtönzése miatt megszakított harcot, a szervezetek az egész Csonkaország területén készen álltak a további munkákra. Hubaynak és az általa hozott sleppnek az első időkben fogalmuk sem volt arról, hogy milyen óriási erő felett rendelkeznek. Hetekbe telt, amíg felvázolták maguknak a Párt és Mozgalom erejét s csak ekkor kezdtek tapogatózni a vidéken. Emlékszem az első központi kiküldöttre az ő pártelnöksége alatt. Titkárnőjével, N. Icával jött a megyénkbe. Hírszolgálatunk pompásan meg volt szervezve és nagyon jól működött. Azonnal jelentést is kaptam a vállalathoz, ahol dolgoztam, hogy központi kiküldött érkezett Budapestről. No, ezt megnézem magamnak, — gondoltam, — s elindultam, hogy beszélek vele. Éppen a benzinkútnál volt és kocsijába benzint vásárolt. Az üdvözlés után megmondtam véleményemet a központról és azt, hogy jó későn jutott eszükbe, hogy vidéki szervezetek is vannak s ezeket is illik meglátogatni. A rövid ideig tartó beszélgetés után a kiküldött súgva kérdezte meg az egyik jelenlevő járásvezetőmet, hogy én ki is vagyok tulajdonképpen, hogy ennyire nekimentem és megmostam a fejét. Később aztán annyira jóba lettünk, hogy a mi megyénkben lépett fel képviselőjelöltként. Nevét nem írjuk ki, de magára ismerhet, ha ezt a cikket olvassa, idekint él az emigrációban.

Amikor Hubay felismerte az óriási jelentőségű lehetőséget a megszervezett hungaristákkal, élt is vele. Szívvel-lélekkel vetette bele a harcba akaraterejét és tudását. Vérbeli újságíró volt és írni… azt aztán tudott. Kevés európai újságíró tolla alól kerültek ki olyan nagyhatású vezércikkek, mint amilyeneket ő írt, állandóan lépést tartva a politikai eseményekkel, ő, aki újságíró berkekben a legjobban otthon volt, tudta, hogy csupán hetilapokkal nem tudjuk kivédeni a ránk zúduló rágalmak özönét. Előző hetilapjainkat, mint a Kitartás, Bátorság, Győzünk, Palotai Kurír, Virradat, Összetartás, Nép, betiltották, elkobozták, anyagilag tönkretették. Megegyezett tehát R. O.-el és átvette a „Magyarság” című napilap szerkesztését, átállítva a lapot a szélsőjobboldalra. A Hubay-szerkesztette első szám R. O. „Jobbra át!” című vezércikkével jelent meg és óriási lelkesedést váltott ki az egész országban. Vasárnap lévén, szervezetlátogató körúton voltam és így személyesen győződhettem meg erről, mert akárhová érkeztem, a testvérek összegyülekezve a Magyarságot elemezték és a napilap birtokában kínálkozó lehetőségekről beszéltek ujjongva.

A rendszer urai azonban elhatározták megsemmisítésünket és ha egy-egy lehetőséget ki is csavartunk kezükből, helyette százat találtak ki, hogy harcos munkánkat megakadályozzák. Minden áron és minden eszközzel arra törekedtek, hogy kedvünket elvegyék a további küzdelmektől. Sajtójukban elneveztek bennünket zöld pogányoknak. Válaszunk tettekben nyilvánult meg, mert zárt rendben vezettük templomba a Mozgalom tömegeit, zsúfolásig megtöltve a templomot, ami annyira megfogta a szentbeszédet tartó ferences atyát, hogy két kezével megragadta mellén az öltönyt és a nagyszerű szentbeszéd befejező részeként ezt dörögte felénk: „Csak ez a csuha ne volna rajtam, sokkal többet tudnék belekiáltani a világba, de e ruha kötelez és hallgatnom kell!” A templomból kiözönlő tömeg ragyogó szemekkel nézte a nagy rendben sorakozó és fegyelemmel a párthelyiségbe vonuló hungaristák menetelését. És joggal, mert a résztvevők katonaviselt fiatalemberek voltak, akik a zöld ingben, fekete nadrágban egyazon akarat kifejezői, a hungarizmus megtestesítői voltak és olyan erőt képviseltek, ami elviselhetetlen volt az uralmon lévőknek. A harmadik vasárnap már a kezünkben volt a végzés, mely szerint zárt alakulatban csak a Honvédség, Csendőrség, Rendőrség, Levente mozgalom s a cserkészek alakulatai vehetnek részt istentiszteleteken és nemzeti ünnepélyeken. A helyi munkásság vezetője, K. I., aki jófejű parasztember és kubikosgazda volt, enyhe iróniával jegyezte meg: „Át kellene írni nekik, hogy a tűzoltókat kifelejtették az engedélyezettek közül, hiszen azok csinálják a legnagyobb feltűnést, mert rezesbandájukkal vonulnak ki minden ünnepélyre, zárt rendben”…

Az események gyorsan követték egymást. Hubayt Lovasberényben országgyűlési képviselővé választották. Pártunkat viszont betiltották, feloszlatták. Ez a feloszlatott állapot azonban rövid ideig tartott, mert Hubay napokon belül bejelentette a parlamentben a „Nyilaskeresztes Párt — Hungarista Mozgalom” megalakulását.

Az államhatalom minden ellenünk hozott intézkedésére azonnali ellenintézkedést foganatosítottunk. Amikor megtiltották zárt rendben való felvonulásunkat a templomba és ünnepélyekre, kiadtuk az utasítást a kerületvezetőknek, hogy bocsássanak kerületenként huszonöt kerékpárost rendelkezésünkre. Hét kerületre volt osztva a város és kerületenként harmincnál többen jelentkeztek önként. Volt azonban egy bökkenő: a testvérek zöme munkásokból került ki és nem volt olyan anyagi helyzetben, hogy azonnal megvásárolhassa magának az egyöntetűséghez szükséges fekete nadrágot, zöld inget, nyilaskeresztes karszalagot és kerékpárzászlót. Nyolcvan testvérnek voltak meg ezek a kellékei, ezt a nyolcvan testvért képeztük ki a következő vasárnapig egy kerékpáros körútra. Ideológiailag is, gyakorlatilag is. Úgy osztva, be őket, hogy két testvér mindig egy vonalban, két méter térközzel haladt egymás mellett, két és fél méteres távközöket hagyva egymás mögött. Tehát mintegy ötven métert tett ki hosszúságban a külön induló, negyven-negyven fős csoportok mindegyike. Katonanótákat alakítottunk át pár szó megcserélésével hungarista nótákká. S az egész megmozdulást elneveztük ismerkedési körútnak. A meglátogatandó szervezeteket leértesítettük, pontosan, órára meghatározva a csoportok hozzájuk érkezését, ottani tartózkodási idejét és továbbindulásuk időpontját. Nagyjából meghatároztuk visszaérkezésük valószínű idejét is, belekalkulálva a tömlődefekteket, mindent.

Az először induld csoportot északi irányban indítottuk el, s mivel hegyek között kellett nékik az utat megjárniok, csak három szervezet ismerkedési látogatását bíztuk rájuk az út nehézsége miatt. A másodiknak a várostól keleti irányban, az Alföld peremvidékén, ahol csak a Mátra dombnyúlványainak enyhe emelkedéseivel kellett megbirkózni, öt szervezet meglátogatását kellett végrehajtania.

Március volt, a fák rügyeztek, a fű sarjadt, a vetések zöldelltek, barackfák, mandulafák menyasszonyi fehérben pompáztak. A koradélelőtti tavaszi nap áldó, termékenyítő sugarait szórta és testvéreink a légben úszó, mindent betöltő, elárasztó élniakarástól felvillanyozva, villogó szemekkel várták az indulási parancsot. Amikor a hegyekbe induló csoport számára elhangzott a parancs, — „kerékpárra!”— olyan egyszerre döntötték kissé balra biciklijüket, olyan egyszerre húzták félmagasra a jobboldali hajtókart, így készülve el az indulásra, mintha soha az életben mással nem foglalkoztak volna.

„Menet, irány utánam, indulj!” — hangzott a következő parancs. Egy emberként indultak el, a táv- és térközt pontosan betartva, zöldingesen, karszalagosan, kerékpárzászlókkal, melyeken a tavaszi szél, mintha tudná, hogy miről van szó, vidáman lobogtatta Szent László királyunk pajzsjelvényét, a nyilaskeresztet. S a következő másodpercben felhangzott negyvenegy érces, fiatal torokbál a nóta:

„Szálasi Ferenc katonája vagyok,
Leghűbb katonája.
Menetelek a vezérem szavára,
Úgy gondolok rá a violámra,
Szálasi Ferenc katonája vagyok,
Vitéz katonája…”

Könnybe lábadt szemekkel néztünk utánuk: de szépek, de erősek, de egyetakarók vagytok, fajtánk leszármazottai! S mennyire láthatóvá válik ez, ha létezik az eszme, ami egy útra terel benneteket!

Az őrt álló rendőrök szájtátva bámultak. Az ablakok megteltek közönséggel.

Nyomtatható változat