Sokat töprengtem azon, hogy megosszam-e történetemet a nyilvánossággal. Kétségeim voltak, hogy van-e olyan jelentőségű az, amin én végigmentem, hogy azt másokkal is ismertessem. Végül azért döntöttem úgy, hogy megírom, mert talán mások is hasonló cipőben járnak, számukra is útmutatással szolgálhat történetem.

Tizenéves koromban kezdtem el érdeklődni a nemzeti eszmék iránt. Akkori barátaimmal különböző nemzeti érzelmű kiadványokat, zenei CD-ket cserélgettünk egymás között, időnként összejártunk beszélgetni, no és persze elmaradhatatlan részét képezték a szabadidőnk kitöltésének a koncertlátogatások. Komolyabban politikával kicsit később kezdtem el foglalkozni, azonban már akkor észrevettem, ha egy-egy előadásra, vagy megemlékezésre kellett menni, rögtön megcsappant azok száma, akik a koncerteken a leghangosabban kiabálták a jelszavakat és dalszövegeket. Tudni érdemes, hogy akkoriban hatalmas szimpátiával tekintettem a két világháború közötti korszakra. Kívülről fújtam a revíziós nótákat, s bizony magam is sok nemzeti-rock koncerten megfordultam. Azonban 1-2 év elteltével engem ez már nem elégített ki. Szerettem volna többet tenni a hazámért.

Megjegyzem, a hungarizmusról, a nemzetiszocializmusról túl sokat akkoriban még nem tudtam. Ismereteim körülbelül azon a szinten mozogtak, melyet a középiskolában tanultam róluk. Bár megjegyeztem magamban az órán, hogy ez és az biztos nem lehet igaz a tanítottak közül, túlságosan nem érdekelt a téma. A hungarizmust bizonyos távolságtartással kezeltem, már csak a Horthy-korszakban betöltött szerepe miatt is. Úgy éreztem ők Horthy és a haza érdeke ellen cselekedtek, mégha voltak jó gondolataik is. Egyébként arról sem igazán tudtam, hogy napjainkbak is vannak, akik ezt képviselik. Emlékszem rá, hogy néha eszembe jutott, ha lennének ma is hungaristák, szívesen beszélgetnék velük, de ahhoz már lusta voltam, hogy utána nézzek, hogy vannak-e. Pedig utólag visszagondolva egész könnyedén rájuk találhattam volna, ha meg lett volna bennem a kellő akarat.

Az érettségi után nemzeti érzéseimtől fűtve beléptem a Jobbikba. Ez valamivel a 2006-os választások előtt történt, így hát tele izgalommal és tettvággyal neki is láttunk a kampánynak, bízva abban, hogy a MIÉP-el kötött szövetség segítségével bejutunk a Parlamentbe. Az eredmény ismert. Az a társaság, amely a kampányolás idejére összejött, főként fiatalok, úgy, ahogy van, nagyrészben szét is széledt a sikertelen választási eredmények után. Emlékszem, mennyi vitám volt velük, szemükre hánytam, hogy mennyire hitvány alakok, hiszen ha én valamit követek, akkor rossz időkben is kiállok mellette, de szemlátomást semmi hatással nem voltam rájuk. Hogy velük mi történt az évek folyamán, merre vitte őket a sorsuk, már nem tudom.

Ez az időszak azért volt hasznos számomra, mert nem is az okozta a legnagyobb csalódást, hogy nem jutott be a Parlamentbe a Jobbik, hanem az, hogy tapasztaltam a barátaimon, hogyan hagyják ott az egészet a kudarc után. Ekkor kezdtem el jobban elmélyülni történelmi és eszmei kérdésekben, hiszen arra a következtetésre jutottam, hogy nyilvánvalóan azért hagyták ott az egészet ezek az emberek, mert csak egy pillanatnyi fellángolás volt az egész, nem volt megalapozott meggyőződésük. Természetesen az enyém sem volt még akkor, legalábbis mai szemmel semmiképp nem mondanám annak. Tehát, miután a társaim megcsappantak a környezetemben, úgy döntöttem, hogy inkább magányosan próbálom képezni magam, megpróbálom bővíteni ismereteimet. Itt foglalkoztam először behatóbban a hungarizmussal, sőt, az interneten különböző honlapok segítségével azért megtudtam ezt-azt, az érdeklődésem fokozatos volt, és némi szimpátiát is éreztem már a hungarizmus felé. Azonban eszem ágában sem volt még, hogy ezért kilépjek a Jobbikból.

És aztán jöttek a 2006-os események... Mondanom sem kell, benne voltam én is a sűrűjében, legalábbis igyekeztem ott lenni az utcai megmozdulásokon. Határtalan lelkesedéssel mentem egy-egy tüntetésre, hogy aztán most jól megváltjuk a világot. Azonban csalódások csalódások hátán értek. Nem elég, hogy lényegében semmi változást nem tudtunk elérni, de az, amit például a Kossuth téren láttam, egyenesen kiábrándított. Az a szellemi zűrzavar, ami ott uralkodott, engem roppant módon kétségbe ejtett.

Majd jött 2007 augusztusában a Magyar Gárda megalakulása. Felvillanyozódtam! Végre, ez kell, elég a tutyimutyiskodásból és a szervezetlenségből! Végre egy erőt felmutatni képes mozgalom! Gondoltam legalábbis akkor. Kis kitérőként meg kell jegyeznem, hogy akkoriban már nagyon erősen szimpatizáltam a hungarizmussal, hiszen mindamellett, hogy elolvastam Szálasi műveit, több hungarista könyvet, figyelemmel követtem a Kitartás.hu hírportált is, és be kell valljam, az a következetes, letisztult gondolkodásmód megfogott. Azonban ez még ezen a szinten meg is ragadt, főleg úgy, hogy a Gárdában jóval több lehetőséget láttam. És be kell valljam, voltak olyan illúzióim is, hogy ez a Gárda talán már-már olyan hungarista jellegű szerveződéssé nőheti ki magát... 

Jelentkeztem tehát. Az első "kiképzés" azonban csalódás volt. Mindenféle válogatatlan alak, alkoholisták, sőt, még cigányt (!) is láttam. A fizikai állóképességük katasztrófális volt. Természetesen voltak jóravaló, becsületes, jó fizikumú magyar fiatalok is. Úgy döntöttem, hogy velük próbálok meg inkább valamiféle szorosabb kapcsolatot kiépíteni. Azonban viták egész sora kerekedett abból, hogy én ott, a Gárdában egyre inkább a hungarizmusról beszéltem, mint követendő példáról. Voltak ötleteim, terveim, azonban egyre erősebb lehurrogásban volt részem a vezetőim részéről. Hiába szegeztem nekik a kérdést, hogy ha ők, mint nemzeti érzelmű emberek, felismerték azt, hogy az országban milyen nemzetellenes erők uralkodnak, akkor miért hiszik el azt a hazugságot a hungarizmusról, amit pont ezek az erők hirdetnek? Választ valahogy sosem kaptam. 

Gyakorlatilag ez a szélmalomharc jellemezte a következő éveket is, a Gárda szakadásakor én maradtam a helyemen, mivel úgy voltam vele, hogy esküt tettem, és az engem kötelez. A Jobbiknak még tagja voltam, de a tevékenységem nagyrészét inkább már a Gárda tette ki. A Jobbikból végül a 2009-es EP választás után ki is léptem, hiszen azt már semmiképpen sem tudta bevenni a gyomrom, hogy a sikeren felbuzdulva miféle karrierista alakok áramlottak be a pártba. 

De időközben a Gárda, melyet a Jobbik tökéletesen felhasznált céljai érdekében, a haldoklás jeleit kezdte mutatni. Úgy gondoltam, hogy egy időre háttérbe vonulok, legalább is szervezeti szinten nem tevékenykedek sehol sem. A fejemben ott motoszkált az, hogy vajon ugyanezek a folyamatok játszódnának le velem akkor is, ha a hungaristákat keresném? Akkor is, ha a Pax Hungarica Mozgalomhoz csatlakoznék?

Persze, mint kivülálló, azt azért láttam, hogy a nemzeti radikalizmus és a hungarizmus két külön dolog, hiszen ha tehettem, ellátogattam a PHM utcai rendezvényeire, ahol a beszédekből áradt az erő és a dinamizmus, a szervezettségből pedig a rend. Az évek során volt alkalmam kitapasztalni, hogy a nemzeti radikalizmus nem visz sehová. Semmifajta ideológia alapvetés nem volt, csak érzelmi alapú hőbörgés. A 2010-es választás után, mikor is a Jobbik bejutott a Parlamentbe, hatalmas hurráoptimizmus uralkodott el. Hirtelen előjöttek a régi jobbikos ismerőseim is, s persze mellüket döngetve büszkélkedtek vele, hogy ők igazából mindig is jobbikosok voltak. Kezdett hányingerem lenni ettől az emberi képmutatástól. Akkor végleg úgy döntöttem, hogy leszámolok a nemzeti radikalizmussal. 

Eldöntöttem, hogy a hungaristák felé veszem az irányt. Természetesen itt nem úgy zajlottak a dolgok, hogy hipp-hopp felvettek maguk közé, mindenfajta szűrés nélkül, de ennek ellénére nem éreztem semmifajta gőgöt a részükről, úgy kezeltek, mint magyar testvérüket. Közölték velem, amennyiben jelentkezni akarok a Mozgalomba, annak feltétlei vannak, próbaidőt kell letöltenem, és miegymás. Már ekkor láttam, hogy itt másképpen folynak a dolgok. Rendet és komolyságot tükrözött az egész. 

Aki ismer, tudja, hogy nem szeretek ömlengeni, tehát nem kívánok hosszasan írni. A fentiek tényleg a lehető legrövidebb összefoglalása annak, ami történt velem. Bátran mondhatom, hogy a helyes döntés az volt, hogy beléptem a PHM-be. Ideológiai képzést kaptam, sziklaszilárd világnézetem lett azóta. Mindezek mellett valódi bajátrsakra, barátokra leltem, fizikai-önvédelmi felkészítést is kapok. Itt valóban van jövőképem! És ha ezt az írást olvassák olyan hungaristák, akik még most is nemzeti radikális szervezetekben tevékenykednek, s esetleg tipródnak azon, hogy valóban ott-e a helyük, akkor, ha rám hallgatnak, a válaszom egyértelmű: nem! Ha hungaristák vagytok, kövessétek bátran a példámat, köztünk van a helyetek! Ha valamit itt megtanultam, akkor az az, hogy a "testvér" szónak tényleg tartalma van.

Én most már tudom: a hungarizmusé a jövő!

Egy PHM tag