Akkor hát megvolt az idei erőltetett menet is. Néhány tényleg meggyötört arc, néhány múltba révedő, közeli családtagra emlékező könnyes tekintet, de a többség hivatásos rettegő, megélhetési menetelő, megtévesztett átlagember. A holokauszt-ipar átvert, becsapott tömege. Lobogtak az izraeli zászlók, szólt sófár és minden öt négyzetméterre jutott egy narancsos politikus, vagy az elvtársak táborából valaki. De ma már ez nem elég. Ma már nem elég az, hogy egymást érik az álszent megemlékezések, hogy ez folyik a tévékből és a rádiókból, hogy manapság is dollármilliókat fizetünk ki az életkoruknál fogva talán már nem is élő túlélőknek, hogy a politikai pártok egymás sarkát taposva licitálnak egymásra, ha Izrael szekerét kell tolni valahol. De ma már ez sem elég nekik. Még több kell, még többet akarnak...

Közben pedig senkinek nem jutott eszébe, hogy a nagy lendületben elveszett a lényeg, hogy a fröcsögő nácizás, jobbikozás és gárdázás közepette az elhurcoltak tragédiája már nincs sehol, hogy a megjelentek közül ez igazából senkit nem érdekel, csak esetleg azt a néhány embert, akiknek a szülei, a nagyszülei tényleg megtapasztalták a munkatáborok borzalmait. Akik azt hitték, hogy itt majd rájuk emlékeznek, hogy az élet menetének hívott valaminek tényleg van köze a 68 évvel ezelőtt történtekhez.

Azonban nekik csalódniuk kellett, mert a menet idén sem volt más, mint pontos látlelete a honi holokauszt-iparnak. Egy kórkép, amiben benne van minden, minden, amitől még annak is felfordul a gyomra, aki egyébként együttérezne az akkori szenvedőkkel. Az Élet Menete nevű showműsor ismét valós képet adott arról, hogy hol tart manapság a világ, hogy milyen átlátszó és velejéig rohadt az a színjáték, amit a cionisták mindennap játszatni akarnak velünk.

De ma már ez nem elég. Ma már nem elég az, hogy egymást érik az álszent megemlékezések, hogy ez folyik a tévékből és a rádiókból, hogy manapság is dollármilliókat fizetünk ki az életkoruknál fogva talán már nem is élő túlélőknek, hogy a politikai pártok egymás sarkát taposva licitálnak egymásra, ha Izrael szekerét kell tolni valahol. De ma már ez sem elég nekik. Még több kell, még többet akarnak.

Tegnap délelőtt a Parlamentben, Steiner Pál elvtárs napirend előtti felszólalásában, Az Élet Menete kapcsán előadott kötelező holokauszt-körök lefutása után, azzal a nagyszerű ötlettel állt elő, hogy Magyarország teremtse meg a feltételeit annak, hogy minden, a közoktatásban tanuló diák ellátogathasson az auschwitz-birkenaui táborba. „Felkérem az Országgyűlést, hogy valamennyi általános- és középiskolásnak legyen lehetősége legalább egyszer osztálykirándulás keretében felkeresni a birkenaui emlékmúzeumot. Az MSZP a napokban beterjeszti azt a javaslatot, miszerint minden iskolás látogasson el Auschwitzba."

A kormányzati választ Rétvári Bence államtitkár adta meg, aki először kifejtette, hogy a narancsosok mennyire elkötelezettek a holokauszt-biznisz ápolásában, majd áttérve az oktatás fontosságára szinte rákontrázva Steinerre kijelentette: „Nagy probléma, hogy a kötelező emléknap ellenére az iskoláknak csak a 16 százalékában emlékeznek meg a holokauszt áldozatainak emléknapján. Ez ügyben még van tennivalónk."

És ne legyenek kétségeink afelől, hogy majd tesznek is, mert manapság csak úgy, általában rettegni már nem elég. Most már az a cél, hogy a gyerekek lelkébe a lehető leghamarabb elültessék a kötelező bűntudatot, hogy az agyak minél előbb ki legyenek lúgozva.

Ezért aztán figyeljünk oda. Figyeljünk oda, hogy az iskolában mit akarnak dogmaként a gyerekeink fejébe verni. Figyeljünk oda, hogy mit tanítanak, hogy mi hangzik el az órákon ez ügyben, és legfőképp, ha elindul az agymosás, ne hagyjuk, hogy a gyerekek azt, mint egy kötelező anyagot szolgai módon bemagolják. Magyarázzuk el, mutassuk meg, hogy a tényleges történelmi tények nem vágnak egybe a ma már törvénybe is iktatott holokauszt-mítosszal, hogy nem minden úgy történt, ahogy azt az ebből az üzletből élők el akarják hitetni velünk.

Persze tudom. Egy munkával eltöltött fáradságos nap után, a hétköznapok küzdelmei mellett nem könnyű még este leülni az íróasztal mellé és erről mesélni. De mint látszik, a gyerekeink érdekében ezt ma már nem spórolhatjuk meg.

Mert ettől a gátlástalan nyomulástól csak mi védhetjük meg őket.

(radicalpuzzle)