E szomorú témának a tárgyalását kezdjük azzal, hogy a zsidóságnak tulajdonképpen nem sok erkölcsi alapja lehet tömeggyilkosságok elítélésére, minthogy az egyetlen nép a földön, amely egy, az ősei által 2500 évvel ezelőtt elkövetett tömeggyilkosságot még ma is vallási ünneppel ül meg. Ez az ünnep a Purim és történetét Eszter könyvében olvashatjuk. Tanulságos lesz felidézni magunk előtt.

Ahasverus babyloni király /a történetírás Xerxes néven ismeri./ beleszeretett egy szép zsidó nőbe Eszterbe és megtette királynőnek. /Herodotos görög történetíró nem tud róla. Valószínű, hogy csak kedvenc ágyasa volt a sok között./ Eszter unokabátyja és egyszersmind gyámja Mardokeus rögtön felismerte, hogyan lehetett ezt a rendkívüli alkalmat felhasználni az óriási birodalomban élő zsidóság javára. Első lépés az volt, hogy Eszter teljesen beférkőzzék az amúgy is szerelmes király bizalmába. Bevádoltatott tehát két eunuch ajtónállót Eszterrel a királynál, hogy azok meg akarták ölni Ahasverust. A király felakasztatta a két eunuchot és természetesen Eszter tökéletesen megnyerte a bizalmát, aki lám, megmentette az életét.

Mardokeus ravaszsága nyilvánvaló. Képtelenség, hogy egy olyan hatalmas uralkodó ellen, mint Ahasverus volt, aki Indiától Szerecsenországig százhuszonhét tartományon" uralkodott, két eunuch ajtónálló szőjön gyilkossági tervet. Királyok eltávolítására, megölésére csak olyanok konspiráltak, akik a helyüket akarták elfoglalni. De ezeknek is előbb pártot kellett szervezniök a palotában, mert csak palotaforradalom révén remélhették, hogy eltávolított, vagy megölt uralkodó trónjára ülhetnek, s nem pedig mint gyilkosokat azonnal kivégzik. Őnekik is igen magas rangú uraknak kellett lenniük, a király rokonságába tartozó személyeknek, vagy hadvezérnek, vagy más főembernek. El tudja-e valaki képzelni, hogy két kappanhangú, férfiasságától megfosztott ajtónálló egy óriási birodalom uralkodójának életére tört? Mi célból, mit akarnak vele elérni? S vegyük hozzá, hogy terveiket úgy tanácskozzak meg, hogy más is meghallja. Ahasverus elhitte, mert Eszter mondotta neki, akibe szerelmes volt. Nem sokat gondolkozott tehát, két ember élete meg mit számított? Nem volt törvényszék, a szerencsétlenek nem védhettek magukat. A király elrendelte felkötésüket s az ítéletet végrehajtották rajtuk.

A következő terv a zsidók nagy ellenségének Hámánnak a megbuktatására irányult. Hámán a király kegyence volt, a legelső a fejedelmek között, akik Ahasverust szolgálták. Hámán állítólag megparancsolta volt, hogy a birodalomban minden zsidót megöljenek a tizenkettedik hó 13-ik napján. Eszter éppen olyan fortélyosnak bizonyult, mint egykori gyámja. Lakomát rendezett, amelyen csak Hámán vett részt a királyon kívül. A lakomán Eszter bevádolta Hámánt Ahasverusnak, hogy az az ő népe pusztulására tör. A király nagy búsulásában kiment a kertjébe és amikor visszajött, Hámánt Eszterrel az ágyán találta. Ezen annyira felbőszült, hogy kegyencét rögtön felakasztatta. Nem kétséges, hogy Hámán Eszter asszonyi ravaszságának esett áldozatul. Semmi valószínűsége nincs annak, hogy ő mert volna Eszterrel erőszakoskodni. A király a lakoma közben hagyta őket magukra. Egy akkora birodalom uralkodója, mégsem egyszoba-konyhás házban lakott, tehát ha a király Eszter ágyán találta őket, nyilvánvaló, hogy Eszter csalta Hámánt oda. Ahol annyi szolga, őr, ajtónálló nyüzsgött mint egy keleti uralkodó palotájában, ott Eszter ellenkezése esetén meg sem kísérelhette volna Hámán azt, amivel Ahasverus megvádolta. De lélektanilag is képtelenség. Mint Eszter könyvében olvashatjuk, Hámán a király távozása után megmarada, hogy Eszter királynéasszonynak könyörögne életéért; mert látja vala, hogy a király elvégezte volna az ő halálát." Furcsa módját választotta volna az életért való könyörgésnek. S ha valaki annyira veszélyben látja életét, legkevésbé a nemi erőszakra gondol.

De nem is ez a lényeges, hanem ami ezután következett. A király szétküldte roppant birodalmában a parancsát, hogy a zsidók megölhetik minden ellenségüket, gyerekeket és asszonyokat is. Pedig elég lett volna arra kiadni a parancsot, hogy Hámánnak a zsidók kiirtására kiadott rendelkezését nem szabad végrehajtani. Ám de a parancsot már Mardokeus sugallta, aki időközben Hámán helyett az új kegyenc lett.

A zsidók éltek az alkalommal, hogy zsidók, bosszút álltak minden ellenségükön és megölték őket, Susanban a király városában mindjárt az első napon 500 embert. Eszter közbenjárása folytán tovább folytathatták a vérengzést s így Susanban újabb 300-at öltek meg, a többi tartományban pedig legyilkoltak 75.000-et. Miután így jól végezték dolgukat, nagy lakomákat és vigasságot rendeztek a szegény üldözött, fogságot szenvedett zsidók. Mardokeus pedig megparancsolta a zsidóknak, hogy ezt a nagy örömet azon túl minden évben két örömnappal megünnepeljék. Ez a két ünnepnap a Purim, amelyet a zsidók azóta is megtartanak.

Mi más tehát a Purim, mint egy tömeggyilkosságnak, a véres bosszúállásnak az ünnepe! Ha Hámánt akasztófára juttatta Eszter és Mardokeus, az érthető mert saját magukat és népüket mentették meg azáltal. De a gyilkolás már fölösleges volt, hiszen azontúl a zsidók a király védelmében állottak. Hogy mégis annyi embert legyilkoltak, az csak annak a bosszúvágynak az eredménye, amely annyira jellegzetes 'vonása a zsidó lelkiségnek, hogy még Jehovát sem tudják másként elképzelni mint a bosszúálló Istent", aki állandóan átkoz és bosszút áll az ő népén.

Mindezt nem azért mondottam el, hogy az európai zsidósággal szemben elkövetett bűnöket mentsem. Csupán arra kívántam rámutatni, hogy az ítélet mondáshoz a zsidóságnak sokkal kevesebb erkölcsi joga van mint a keresztény népeknek, mert ha a kereszténységnek, mint vallásnak vannak is szintén véres és sötét emlékei, azokat semmi esetre sem ünnepli, hanem igyekszik elfelejteni.

Sok zsidó elpusztult a második világháború második felében. A világ zsidósága azonban ezzel úgy látszik nem elégedett meg, mert állandóan majdnem az egész, mint egy hat milliónyi európai zsidóság kipusztításáról beszél. Ez pedig nem igaz. A közölt adatok az életben maradt zsidók tanúságai annyi ellentmondást tartalmaznak, hogy valószínűleg sohasem lesz lehetséges az áldozatok pontos számát megállapítani.

Az adatok közötti ellentmondásokat például a következőkből láthatjuk: Az auschwitzi hivatalos orosz jegyzőkönyv mintegy négy millió ember elpusztításáról beszél. Toch Ernő volt auschwitzi fogoly hét millióról tud. Adatait iratokból, kartotékokból vette ki állítólag. De Toch Ernő másról is tud. Szerinte 1944 áprilisa és augusztusa között kivégeztek többek között 690.000 franciát, ebből 100.000 partizán volt, a többi 590.000 francia meg belga zsidó. Nos, a franciaországi zsidóság összlétszáma a háború előtt 100.000 volt. Ebből német kézre igen kevés jutott, mert elmenekültek a meg-nem-szállott Vischyi területre. Belgium zsidó lakossága jelentéktelen számú volt.

Az Egyesült Nemzetek 1951 decemberében tartott nagygyűlése elé terjesztették a "The Arab Refugee problem" jelentést, amely többet foglalkozik a zsidók helyzetével, mint az arabokéval. Ez az irat az európai zsidóság összes vesztességét szintén hat millióra teszi. Tévedése azonban már a magyarországi zsidóság veszteségére vonatkozólag is nyilvánvaló. Azt állítja, hogy Magyarországon 100.000 zsidó maradt meg. Viszont Lévai Jenő 1946 elején összeállított statisztikája értelmében a négyszer megnagyobbodott Magyarország területén 255.000 zsidó maradt életben, ebből a Csonkaország területére 220.000 jutott, tehát több mint kétszerese annak, amit. az U.N.O. elé terjesztett irat állít.

A különböző rendelkezésre álló adatok alapján a zsidóság tényleges veszteségét a következőkben lehet összegezni.

A német-osztrák területek, valamint a háború folyamán német ellenőrzés alá jutott területek zsidó lakossága eredetileg 7.5 millió fő volt. Ez a 7.5 millió zsidó nem jutott, mind német kézre. A németországi 600.000 zsidóból Hitler hatalomrajutása után igen sok, részben elmenekült, részben az életlehetőségek megszűnése és az állampolgárság elvesztése miatt kivándorolni volt kénytelen különböző országokba, mint az U.S.A. Anglia, Palesztina stb. Az U.S.A. zsidó atomfizikusai és kémei legnagyobbrészt ekkor kerültek Amerikába. Az Anschluss után pedig igen sok osztrák zsidó menekült el.

A franciaországi zsidók, mint előbb említettem, Vischyi területre tudtak menekülni, de menekülési lehetőségük volt Svájcba és Spanyolországba is.

A zsidóság nagy tömegei Keleten éltek. A lengyel zsidók 2.1 milliós tömegének nagyobb része kb. 1.5 millió Lengyelországnak 1939-ben történt német-szovjet felosztásakor szovjet fennhatóság alá került. (Galícia). Ukrajnában 1.7 millió. Fehér-Oroszországban pedig 430.000 zsidó lakott. A hadműveletek folytán német megszállta szovjet területek zsidó lakossága tehát kereken véve 3.6 millió főre rúgott.

A "Jewish problem in the U.S.R.R." című probolsevista amerikai pamflett írja, hogy a szovjet területek zsidó lakosságának legnagyobb része elmenekült a német megszállás elől, jó messze, túl az Uralon, Szibériába és Belső-Ázsiába. Ahol megjelentek, rögtön megszületett az antiszemitizmus, mert ezek a jó lelkek jobb híján mindjárt feketézni kezdtek. A férfi lakosság hadköteles része mozgósítva volt s a polgári lakosság jelentős részét maguk a szovjet hatóságok evakuálták. Nem tévedünk tehát ha a 7.5 millióból 3.5 milliót mint elmenekült német, osztrák, francia és szovjet zsidót leszámítunk. Marad tehát kereken 4 millió.

"The Arab Refugee problem"-nek inkább kedvezőtlen, mint kedvező megítélése szerint a likvidálást 1,100.000 zsidó élte túl a szovjet zsidóságot nem számítva. Ezt leszámítva a 4 millióból kevesebbet, mint 3 milliót kapunk, tehát a felét sem, mint amennyit a zsidók propagandája állít.

Ugyancsak az U.N.O. elé terjesztett irat állapítja meg, hogy a zsidóság fizikai megsemmisítése 1942-ben kezdődött, tehát akkor, amikor a nyugatiak már hangoztatták, hogy Németország feltétel nélküli megadásához ragaszkodnak. A zsidóság ujjongott, Hitler ajkáról pedig elhangzottak a vésztjósló, zordon szavak: "Egyet kijelenthetek: A zsidóknak mindenütt el fog menni a kedvük a nevetéstől."

A totális légiháború a maga borzalmaival, amelynek majdnem 3 millió német civil lakos, férfi, nő, gyermek esett áldozatul, ősi szép városok váltak romhalmazzá az 5 milliós Berlinben 9 ház maradt sértetlenül a foszforbombák pokoli pusztítása, sok ellenséges vadászrepülőgép embertelensége, mind csak a zsidók helyzetét rontotta a német ellenőrzés alatt álló országokban, mert Hitler meg volt győződve arról, nem ok nélkül hogy Amerikát az ottani zsidó sajtó uszította őellene, és mind a feltétel nélküli megadásnak a követelése, mind a terrorbombázást eredményező totális légi hadviselés Roosevelt zsidó környezetének (Baruch) a sugalmazására történt. Az amerikai zsidóságot nem érhette el, bosszút állt tehát azokon a zsidókon, akiket elért: az európai zsidóságon.

Nem lehet állítani, hogy a nyugati szövetségesek, első sorban Anglia nagyon segítségére sietett volna a háború alatt a bajbajutott zsidóságnak. Palesztina angol mandátum volt s 1939-től kezdve az angolok nem engedtek zsidó emigránst Palesztinába. Megtörtént a háború idején, hogy egy zsidó emigránsokkal teli hajó hónapokig kóborolt a Földközi-tengeren, mert egyetlen kikötőben sem engedték a zsidókat partra szállni. A helyzet még a háború után sem javult, amikor pedig az egész világ az antijudaista hitlerizmus elátkozásától visszhangzóit. 51.500 zsidó szökött meg Európából, hogy Palesztinába jusson, ám az angolok nem engedték be őket, hanem Cyprus szigetére internálták valamennyit, sőt kb. 4.000 zsidót Palesztinából vittek vissza Németországba.

Minket közelebbről a magyarországi zsidóság sorsa érdekel, mert a zsidók miatt sok párttag sok hungarista és sok más magyar került a vérbíróság elé és a hóhér kezére.

Magyarországról a zsidók deportálása 1944 május 3-án kezdődött Endre László államtitkár irányítása mellett. Nem vitás senki előtt, hogy a zsidóság egész tömegében az ellenséghez húzott, azt várta. Az ország területén való maradása veszélyt jelentett az egész hadsereg és a nemzet számára, mert az orosz már a Kárpátok előterébe jutott. A deportálások tehát a magyarság háborús érdekei közé tartoztak. Az USA a háború alatt táborokba deportálta a kaliforniai japánokat, Kanada pedig a német és olasz származású állampolgárait.

Amikor a magyarországi zsidók veszteségeiről van szó, az egyébként eléggé tárgyilagos Fekete Könyv írója is kontroll nélkül hoz össze adatokat, eltúloz, sőt olykor olyan kijelentéseket is tesz, amit a pesti jassz nyelv halandzsának nevez. Például, amikor a Kamanec-Podolszkban történt állítólagos vérengzésről ír, így folytatja: A németek által felállított ukrán rendőrség ezután tovább folytatta a pogromot és főképp a Dnyeper mentén Dnyepropetrovszkban tízezreket robbantás útján öltek meg. így pusztították el Ukrajnának több milliós zsidó lakosságát." A tízezrekből tehát minden magyarázat nélkül a rákövetkező mondatban már milliók lesznek. Arról nem is szólva, hogy Ukrajnában nem élt több millió zsidó, csak 1.7 millió és ezek legnagyobb része is már biztonságos területen volt Ukrajna német megszállásakor.

Toch Ernő, aki a százezernyi franciaországi zsidóságból fél milliót tudott kiirtatni a németekkel, magyar vonatkozásban is hasonló zsonglőrködést visz véghez mint Lévai Jenő könyvében láthatjuk. 1944 nyarán ugyanis 600.000 magyar zsidót pusztítottak el Auschwitzben, Toch állítása szerint.

Ebben az időben csak a vidéki zsidó lakosság került deportációra, amelynek összlétszáma nem érte el a 600.000-et a törvény által érintett nem izraelita vallású, de zsidó népiségű egyénekkel együtt. Számuk 578.000-re rúgott az 1941-es népszámlálás szerint. Ám de ebből már 194042 folyamán kivittek Keletre 40.000 munkaszolgálatost és 20.000 állampolgársági okmány nélkülit, tehát összesen 60.000-t. Ezek mind elpusztultak, írja Lévai. (A következő oldalon ebből az elpusztult 60.000 zsidóból már 1945-ben visszajött munkaszolgálatról és orosz fogságból 10.000). A deportáció idején munkaszolgálatra behívtak 80.000-t és bujkált 20.000 (szomszéd államokba menekült 3.000. Összesen tehát deportációra került 415.000 zsidó személy. így semmiképpen nem pusztulhatott el Auschwitzben 600.000 magyarországi zsidó. De még ez a 415.000 sem. Július 25-28 közötti transzportokat Auschwitz helyet a vasutak szétbombázása miatt Ausztriába irányították. Ezek a zsidók nem kerültek semmiféle likvidációs táborba. Lévai 15.000-re teszi a számukat. De minthogy naponta négy szerelvényt indítottak átlag 3.000 fővel, tehát legalább 45.000 zsidóról volt szó, ami annál is inkább valószínű, mert az összes szolnoki, szegedi, bajai és debreceni zsidó e szerelvényeken volt. A többi deportáló tábor felsorolásánál kiderül, hogy mindegyikben volt magyar zsidó, ahol a már amúgy is képtelen 600.000 felül még igen sok elpusztult a Fekete Könyv szerint. így Buchenwaldban még 90.000 Terezienstadtban 90.000 zsidót zsúfoltak össze s ezekből csak 6.000 maradt életben. A legtöbb zsidó nőt Lichtenworthbe szállították. Azt pedig tudjuk, hogy a vidékről deportáltak nagyobb része nő volt, mert a férfiakból több mint 100.000-t már előzőleg munkaszolgálatra behívtak. Voltak ezenkívül magyarországi zsidók Ravensbruckban és Dachauban is.

A Fekete Könyv szerzője is sokallhatta a 600.000-t, azért megjegyezte, hogy ebben a számban a szlovákiai, Dél-erdélyi és jugoszláviai magyarok (már mint magyarországi zsidók) is szerepelnek. Ezzel szemben könyvének más részén ő maga állítja, hogy a szlovákok 1941 végére az egész szlovákiai zsidóságot Galíciába deportálták, továbbá, hogy a szerbiai zsidóság megsemmisítése 1943 végén már teljesen befejeződött, úgyszintén a horvátországiaké is. Romániában, tehát Dél-Erdélyben is 1940 őszén kezdődött meg a zsidók nagyszabású üldözése, amely a romániai zsidóság kiirtásával végződött. Dél-Erdélyben Csíkszeredán volt internáló tábor, ahol már sok zsidó éhenhalt, a többit a Dnyeszteren túlra vitték és kivégezték. (Ez mind Lévai Jenő statisztikája.

A Sztójay-kormány idején aránylag kevés budapesti zsidót deportáltak, 7.500-at. Ezek nagy része a kistarcsai internáló táborból került Németországba. Zömüket 1944 október után deportálták, összesen 81.000-et. Lévai adatai szerint 1946 elejére visszatért a deportációból 80.000 zsidó és várható volt még akkor 20.000. Ha az auschwitzi tábor októberben már befejezte működését, mint Lévai írja, nem lehet vitás, hogy a 100.000 visszatért között legnagyobb részt a Szálasi kormány idején deportált zsidóság szerepelt.

Endre László azzal a szándékkal deportálta a zsidókat Németországba, hogy azok ott a háború végéig dolgozzanak, a háború befejezése után pedig ki legyenek telepítve a németek által Európából, ő tehát a kiszállított zsidóságról ilyen formán lemondott.

Szálasi Ferenc a budapesti zsidóságot hét csoportba osztotta. Az első kettőbe tartoztak a külföldi útleveles és védőleveles zsidók. Harmadik csoportba a mentesített zsidók (Szálasi 70-et, Vájna Gábor belügyminiszter 501-et mentesített.), negyedikbe az egyházi személyű zsidók, ötödikbe a keresztény, hatodikba a gettózsidók és végül a hetedik csoportot alkották a Németországba szállítandó kölcsönzsidók". Mint az elnevezés is mutatja, a Szálasi kormány nem véglegesen küldte őket Németországba, tehát le sem mondott róluk. A vonatkozó rendelet értelmében kölcsönzsidó volt Minden egészséges férfi 1460 évig és nő 1640 évig, aki köteles Németország területén Magyarországnak szállítandó hadianyag fejében Magyarország jó hasznára dolgozni". A kölcsönzésen kívül, lényeges volt az is, hogy a kiszállított zsidóknak nem a németek számára, hanem Magyarország részére kellett volna dolgozniok, tehát tulajdonképpen csak munkahely változtatásról lett volna szó, mint hogy Magyarországon komoly hadiipari termelés már nem folyhatott. A kitelepítés egyébként nem csak zsidókat érintett, mert a gyári felszerelések áttelepítésével magyarokat is vittek ki Németországba munkára, a termelés folytatására.

Ezek után vizsgáljuk meg közelebbről a "nyilas rémtettek"-et. Lássuk, kik voltak a felelősek értük, mik voltak az okai és mi a mozgalom felfogása azokkal kapcsolatban.

Az események háború utáni általános, demokrata megítélésénél a legfeltűnőbb, hogy úgy tekintik a dolgokat, mintha azok rendes béke időkben zajlottak volna le, nem pedig szinte teljességgel a körülzárással fenyegetett, majd pedig tényleg körülzárt és 54 napos szörnyű ostromot átélt Budapesten. Rendkívüli időkben pedig az emberek lelkiállapota sem normális ez az első tény, amit figyelembe kell venni. Ezt éppen az érdekelt zsidóságnak kellene tudnia a legjobban a saját történelméből. Jeruzsálemnek Kr. u. 66-ban történt ostroma alkalmával a fanatikus háborúspárti zelóták ezrével mészárolták le a farizeusokat, akik nem akarták a harcot a rómaiak ellen, hanem hajlandók lettek volna továbbra is eltűrni azok uralmát. A zelóták tehát olyan ellenségnek tekintették a saját vérükbeli farizeusokat, akiket ki kellett irtani. Mert az ostrom előtt talán lehetett volna vitatkozni, vagy veszekedni azon, hogy kinek az álláspontja a helyesebb, de amikor a kegyetlen harc folyik, amikor Ti tus a római vezér 800 foglyul esett zsidó zelótát keresztrefeszíttet, akkor már nincs vita, veszekedés, csak harc és halál. Aki harcol, az esetleg elesik, meghal, aki pedig nem akar harcolni, mert ellenzi a harcot, mert áruló, mert az ellenséghez húz, annak el kell pusztulnia. Az ostromállapot rendkívüli helyzet, amely nem csak rendkívüli szabályokban és törvényekben jut kifejezésre, hanem az ostromlóit város lakóinak, védőinek a lelkivilágában is. Ezt bizonyítja minden ostromlóit várnak, városnak a története, ezt bizonyítja Jeruzsálemé éppúgy, mint Budapesté.

Továbbá rendkívül fontos és való tény, hogy a rémtettek soha sem felső parancsra, vagy utasításra történtek. Ellenkezőleg. Vájna Gábor belügyminiszter két ízben is statáriumot hirdetett az önkényesen elkövetett rablások és gyilkosságok miatt és Lévai is idézi Vájna Gábornak egy kijelentését, amely így hangzott: "Úgy látszik addig nem lesz rend, míg néhány pártembert a helyszínen ki nem végeztetek."

A forradalmi idők bűntényeinek elkövetői mindig a csőcselék és a fanatikusok. Elérkeztünk most ahhoz a ponthoz, hogy feleletet adjunk a sokat hangoztatott vádra: a nyilasok a csőcselék voltak, Szálasit csak a csőcselék követte.

Soha sem mondotta a Nyilaskeresztes Párt, hogy Nemzeti Kaszinót, vagy a Kapitalisták Klubját szervezte. De csőcselék sem volt a sorai között 1944 október 15-ig, mert a csőcselék semmiféle ellenzéki párthoz nem csatlakozott.

Mi a csőcselék? A társadalomnak az a legalsó vékony rétege, ahová a társadalomra semmi értéket nem jelentő egyének tartoznak. Azért mondják azt is, hogy a társadalom szemétje. Ezek az egyének műveletlenek, de ez még a kisebbik baj. Az igazi baj a jellem és a morál terén ütközik ki. Nincsen erkölcsi gátlásuk, tehát minden rosszra kaphatók. Ezek közé tartoznak a hivatásos bűnözök, a csavargók, a munkakerülők, a korhelyek. Dolgozni csak akkor mennek, ha nagyon muszáj. Állandó és rendes foglalkozásuk nincs. Ha valahol munkát vállalnak, csak rövid ideig maradnak ott, mert vagy ők unják meg igen hamar, vagy őket unják el még hamarabb. Pénzt inkább bűnözés, vagy igen kétes utakon keresnek; hamiskártyások, stricik, orgazdák, szerencsejátékosok. A társadalom korlátai közé egészen egyszerűen nem tudnak beilleszkedni, ezért gyakran e korlátokat a börtön négy fala jelenti számukra.

Mindebből önként következik, hogy a csőcselékben idealizmus és áldozatkészség nincs. Ez számára abszurdum, természetével legélesebben összeférhetetlen. Ennélfogva nem lehet tagja sem miféle ellenzéki pártnak. Párttagnak lenni anyagi és esetleg időáldozatot jelent. Olyan ellenzéki párthoz tartozni, mint amilyen a Nyilaskeresztes Párt és elődjei voltak, amellett más erkölcsi áldozattal is járhatott. A hatóságok zaklatása, üldözése könnyen elérhette az embert. Ilyen helyre a csőcselék nem megy, mert a csőcselék sohasem adni, hanem mindig csak kapni akar. Ellenben megjelenik rögtön ott, ahol a zavarosban felelőtlenül lehet halászni. Kísérője minden forradalomnak és forradalmi megmozdulásnak anélkül, hogy a forradalom eszméivel, jelentőségével csak egy pillanatig is törődne. De ilyenkor lehetőség nyílik rablására, gyilkosságra minden sötét indulatának kiélésére. 1944 okt. 15. után tehát zöld inget és karszalagot húzott magára és e külsőségek fedezete alatt és fegyverrel a kezében betöréseket, rablásokat, nem ritkán gyilkosságokat hajtott végre. Fegyveresen, a párt nevében jelent meg, tehát nem mertek vele szembeszállni. Az óvatosabbja mást is cselekedett. Belépett, vagy inkább csak hozzá sodródott valamelyik fegyveres pártalakulathoz s mint ilyen hivatalos minőségben" követte el bűntetteit. Egyetlen célja volt: minél többet rabolni. Kihasználta egyes vezetők vagy tagok fanatizmusát s gyilkosságra buzdított, vagy elkövette azokat, de a hátsó szándék előtte mindig a rablás, a szerzés volt.

A hiba ott van, hogy az egyszerű tömegembert, a munkás embert, mint proletárt, vagy még inkább, mint azt a bizonyos prolit összekeverték a csőcselékkel. Mert szegény volt, mert rossz ruhában járt, mert nem volt tanult ember, tehát alja embernek, csőcseléknek minősítették. Mint ahogyan a parasztok között is csak a módos gazdának volt becsülete. A nincstelen paraszt-proletár nem számított semminek, senkinek.

Legtöbbször Kállay Miklós emlegeti a csőcseléket a szélsőjobboldallal kapcsolatban. Olykor pontosabban is körülírja, megnevezi Szálasi Ferenc követőit: tönkrement, letört emberek, nyugtalan, félművelt elemek, csavargók, nagyszámú antiszemita, továbbá kis parasztoknak és a városi és vidéki kispolgároknak elégedetlen fiai, a kis tisztviselők és a kis intelligencia. Mindez Kállay szerint a nép szemetje. íme, így ítél Magyarország egyik volt felelős miniszterelnöke, gentry magyar, földbirtokos úr.

Feltehető, hogy egy ilyen csavargókból, csőcselékből álló pártnak hatalomra kerülő vezetői is bizonyára hasonló szőrű emberek, vagy legalább is sötét és kétes egzisztenciák. Lássuk tehát őket mifélék voltak:

Miniszterelnökhelyettes: Szőllősy Jenő, gyógyszerész és országgyűlési képviselő.

A nemzetvezető személye körüli miniszter: Henney Árpád, nyugalmazott altábornagy.

Külügyminiszter: Dr. Báró Kemény Gábor, volt szolgabíró.

Belügyminiszter: Vajna Gábor, nyugalmazott őrnagy, országgyűlési képviselő.

Propagandaminiszter: Kassai Ferenc, nyomdász. Kormányzótanácstag a párt részéről: Dr. Csia Sándor a H.É.V. főtisztviselője, országgyűlési képviselő.

Később Rajniss helyett ugyancsak kormányzótanácstag: Dr. Gera József orvos, országgyűlési képviselő.

A Hivatásrendek vezetője, Dr. Kiss Károly, fővárosi tisztviselő.

Vajon ezek a férfiak minek minősültek? Csavargók? Félműveltek? Tönkrement emberek? Elégedetlen kispolgárok? Kis intelligencia?

Nincs természetesebb dolog, minthogy egy szociális mozgalomban a kis emberek tömörülnek. Sem az arisztokráciának, sem a magas klérusnak, sem a nagyiparosoknak nem volt követelni valójuk. Ezek tehát Kállay mögött állottak, dicsekszik is velük eleget. Ám de Jézus követői sem a farizeusok, a szadduceusok, a gazdag és írástudó zsidók soraiból kerültek ki, hanem a mezítlábas, kétkezi dolgozó, egyszerű emberek közül, akik gyakran meg sem értették mesterük tanítását. Valóban, ha Jézus ma élne, azok juttatnák a hóhér kezére, akik most buzgó híveinek vallják magukat.

A csőcselékezés aztán néha komikussá is válik. Sulyok például miután szintén kijelenti, hogy a nyilasok pártját a csőcselék alkotta, elismeri más helyen, hogy a Budapest-környéki munkásság, főleg a csepeli, nyilas volt. Természetesen, ezek a háború után mind kommunisták lettek, állapítja meg diadallal. Ám mi nem történt! Sulyok ellenzékbe került. 1947-ben elindította a "Holnap" című újságot, amelyből csak tíz szám jelenhetett meg, mert aztán betiltották, de ennek a tíz számnak a legjobb vevői a csepeli munkások voltak. Ördög érti ezeket a csepeli munkásokat. Először nyilas söpredék, aztán kommunista csőcselék s végül sulyokista derék demokraták tíz lapszám erejéig. Ismét csak Szálasi Ferencnek volt igaza, aki Nagykanizsán 10.000 ember előtt tartott beszédében a következőket mondotta: "Tudom, hogy ez a csőcselék mindjárt megnemesedne, ha elhagyna engem és a zászlót.' ' amíg nyilas volt valaki, addig szemét, csőcselék ember volt, ha valami miatt kilépett a pártból, mindjárt derék, tisztességes, okos ember lett belőle.

A történelemben a legtöbb vérengzést a fanatikusok rendezték. Ezek olyan emberek, akik egyrészről tökéletesen meg vannak győződve arról, hogy az eszme, amelyet követnek, egyedül helyes, másra nem is kíváncsiak, másrészt született intoleránsok, akik a más véleményűt, illetve azokat, kiket ellenségüknek tartanak, egyszerűen meg akarnak semmisíteni. Bizonyos kedvező körülmények között fellép közöttük olyan pszichózis, amikor a fanatizmusuk és az intoleranciájuk szenvedélye gátlástalanul tör ki belőlük és miközben a legszörnyűbb dolgokat művelik, meg vannak győződve arról, hogy helyes minden tettük. Nem kétséges, hogy egyúttal tömeglélektani jelenségekkel is állunk szemben. A felizgatott tömeg maga is úgy viselkedik, mint egy fanatikus egyén, viszont a fanatikus ember a tömegben érzi magát a legjobban, a legbiztosabban.

A kedvező körülmény az, amikor a fanatikus, illetve a tömeg hatalmat érez magában. Ennek nem kell okvetlenül legális hatalomnak lennie. Elég csak a puszta tömegerő érzése. Tetteiket az érzelmek irányítják és ha fékezni akarják őket, akkor tombol a düh bennük, ami aztán végzetes kirobbanásokra vezethet. Miként a fanatikus egyén, úgy a tömeg hiedelme is abszolút érvényű, ennélfogva szintén zsarnok, türelmetlen. Egyetlen tekintély előtte a nyers erő. A tömeg felelőtlen, ezért bűnre, hősiességre egyaránt rá lehet venni. A fanatikus is képes mindkettőre, de mindig azt hiszi, hogy jól cselekszik.

1944 október 15. után megjelentek a nyílt színen az eszme fanatikusai és tisztán megnyilvánultak a tömeglélektan jelenségei. A fanatikusok és a tömegek fantáziáját egyaránt egyetlen kép izgatta: a háború, az ostrom. Az orosz az ellenség, de ellenség a zsidó is, aki az oroszokat várja, az orosz felszabadításért imádkozik és drukkol. A zsidó és a támadó vörös katona személye eggyé vált előttük. S mindazt a szörnyűséget, amit a bolsevista hordák elkövettek, a városban élő zsidóság testesítette meg a felizgatott, hipnotizált képzeletek ellőtt. A fanatikus és a tömegképzelet előtt pedig az elképzelt, felidézett kép kétségtelen valóságnak tűnik fel. így aztán a háború és az ostrom minden borzalma, az éhség, a bombázások, a pusztulás és halál felelőssége ezek előtt az emberek előtt a zsidók nyakába szakadt. Még Kállay is elismeri, hogy a bombázások nagy mértékben voltak felelősek az antiszemita kilengésekért. Jaj volt tehát annak a zsidónak, aki nem ment a gettóba, hanem mint bujkálót elfogták. A fanatikusok dühe különös, de érhető elsősorban a védett zsidók ellen irányult. Miért védettek azok? Éppen olyan zsidók, mint a többi, éppúgy a bolsevisták barátai és a védők ellenségei mint a gettóbeli zsidók. Sőt ezek a gazdagabbjai, mert ezeknek volt még mindig 1015 ezer pengőjük egy menlevélért, vagy útlevélért. A tömeg és a fanatikus előtt nincs okoskodás, meggondolás, diplomáciai kötelezettség, hanem érzelmei szerint cselekszik. Ez a magyarázata, hogy a védett házak rosszabb sorsra jutottak, mint a gettó.

Emellett közrejátszottak más tényezők is. Budapesten valóban igen sok zsidó bujkált. Lévai Jenő szerint 25.000. A bujkálókat jogosan lehetett partizánoknak minősíteni, hiszen azért bujkáltak, hogy ne lehessen őket ellenőrizni. Ugyancsak Lévai írja, hogy ilyen zsidók például befurakodtak a Prónay különítménybe. Mi viszont tudunk arról, hogy a pártszolgálat soraiba is beférkőzött néhány, akik, nem egészen helytelen, okoskodással, ott érezték magukat a legnagyobb biztonságban és hogy a gyanúnak árnyéka sem merülhessen fel velük szemben, erőteljesen kivették a részüket a zsidóellenes akciókban.

A franciaországi magyar kommunistáknak későbben betiltott lapja a "Magyar Szemle" írta egyik 1948-as számában, hogy a "magyar ellenállók" hőstetteket vittek véghez Budapest ostroma idején, amennyiben őrségen álló nyilasokat éjjel meggyilkoltak. Az esetleg aggályoskodó lelkű olvasókat azzal nyugtatta meg a lap, hogy ezeknek a patkányoknak" a meggyilkolása nem volt bűn. Hogy ezek a magyar ellenállók a legnagyobbrészt zsidók voltak, azt mondanunk sem kell, viszont az is világosan kitűnik, hogy a túloldal sem volt különb. A háború után a hatalom birtokában teljességgel be is bizonyította.

A partizán veszély elhárítására adta ki Szálasi Ferenc az úgynevezett felkoncolási parancsot, amelynek értelmében a többszöri felszólítás ellenére még mindig bujkáló zsidókat, valamint a szabotőröket és szökevényeket a helyszínen kellett kivégezni. Ebben a parancsban nincs semmi rendkívüli. Még nem ostrom esetén is szoktak ostromállapotot elrendelni, amikor például kiadják parancsba az őrségnek, hogy aki a megengedett időn túl az utcán mutatkozik, vagy akinél fegyvert találnak, azt azonnal lőjék agyon.

A fanatikusok és a tömegemberek azonban nem csak jogos felkoncolásokat, de jogtalan rémtetteket, kínzásokat, gyilkolásokat is követtek el. Nem vitás, hogy e bűntényekben az elkövetőik csak a törvény szerint felelősek, de lélektanilag nem bűnösök. A liberális demokraták ma is tisztelettel emlékeznek a francia forradalomra és annak kezdő napjára 1789 július 14-re, amely nap egyébként hivatalosan nemzeti ünnep. Azon a napon a párizsi nép a párizsi csőcselék, mondták volna akkoriban a mai liberáldemokraták megrohamozta a Bastille nevű várbörtönt, amely a zsarnokság szimbóluma volt előtte. Igaz, hogy épp akkor csak két foglyot őriztek benne és egyik sem volt politikai rab. A börtönépület elfoglalása után az őrséget nagy diadallal kísérték az ostromlók, a nap hősei maguk között, míg az egyiknek eszébe nem jutott, hogy az öreg őrségparancsnokot meggyilkolja. Egy szakács levágta a halott fejét és villára tűzve vitte tovább. Ezek az egyébként minden bizonnyal derék párizsi mesteremberek sohasem követték volna el ezt és a többi hasonló szörnyűséget, ha nincs 1789 július 14. a maga történelmi eseményeivel. A fanatizmus és a tömeg pszichózis olyan tettek elkövetésére sodorja az embereket, amikre ők maguk sem gondoltak volna soha. Budapesten fiatal fiúk suhancok, ahogyan mondták később gyilkoltak meg zsidókat. A francia forradalom idején viszont megtörtént, hogy a katonásdit játszó gyerekek felakasztották azt a társukat, aki megszegte a játékszabályokat. Ugyancsak a liberalizmus elindulásának első szent napjaiban a jobbágyok rendeztek szörnyű vérengzéseket a földesurak között. Mégis szent a szabadság eszméje és a liberálisok sem gondolnak már arra, hogyan született meg Európában a Liberté, Égalité és a Fraternité.

A fanatikusoknak és a tömegeknek ez a torz hősiessége, bűnbehulló cselekedetei függetlenek annak az eszmének a minőségétől amelynek szolgálatában állanak. Az Isten felé vezető vallások útján éppúgy előfordulnak, mint a politikai marakodás porondján.

Jeruzsálem első elfoglalásakor a keresztesek kb. 70.000 embert mészároltak le a városban. A zsidókra rágyújtották a templomot. De már amikor elindultak a Szent Földre, a Rajnán való átkelés után a német városok zsidait gyilkolták és rabolták. A negyedik kereszteshadjárat idején 1204-ben Konstantinápolyi oly sikeresen kirabolták, hogy még a felbecsülhetetlen értékű antik szobrokat is összetörték, hogy megszerezzék azokból a beléjük dolgozott aranyat és drágaköveket. Pedig ezek az emberek nem holmi nyilas csőcselék voltak, antiszemitizmussal elvadított tömeg, hanem keresztes vitézek, lovagok.

A XIII. század elején a délfranciaországi eretnekek, az albigensek ellen hirdetett keresztes hadjáratot III. Ince pápa. Jézus ugyan Péter apostolra is ráparancsolt, hogy dugja vissza kardját és ne használja az ő védelmében, mégis igen sokat forgatták a kései századokban az ő nevében a fegyvereket. Nos, hogy ez a keresztes hadjárat milyen borzalmak között zajlott le, arra két szemtanú vallomását idézhetjük. Az egyiket a pápai legátus küldte a pápának és többek között ezt írta a Beziers város elfoglalásáról: " a mieink (már mint a keresztesek) nem kíméltek sem rangot, sem kort, sem nemet, megöltek csaknem 20.000 embert és az egész várost kifosztották és felgyújtották.

Egy másik szemtanú Lavaur városának elfoglalása után írta, hogy "A zarándokok (a keresztesek) összeszedték a számtalan eretneket, akik a várban voltak és ujjongó örömök között elevenen megégették őket.

Kapisztrán János szerzetes, mielőtt Nándorfehérvár ostromáról a magyar történelem halhatatlanjává vált volna. 1453-ban, mint a pápa teljhatalmú megbízottja ment Német és Lengyelországba az ottani zsidókat felülvizsgálni. A vizsgálat eredményeképpen a breslaui zsidókat a szent ostya megszentségtelenítésével vádolta meg, ezért valamennyit bebörtönöztette és elkobozta vagyonukat. E városban 40-et, Schweidnitzben 17-et máglyára küldött. A hét éven aluli zsidógyerekeket elvétette szüleiktől, hogy keresztényeknek neveljék őket. Azért mégis az egyház szentje lett.

A francia forradalom alatt, mikor a határokat külső veszély fenyegette, a nép első és legfontosabb kötelességének tartotta a belső ellenség elpusztítását és öt nap alatt vagy 3.000 nemest, főnemest, apácát, papot mészárolt le, mert aki vérben, könnyben nem gázol örömmel, nem is lehet igazi köztársasági" mint St. Just mondotta akkoriban.

Manapság éppen a franciák emlegetik sokat nem csak a nácik, hanem az egész német nép barbárságát, amely így nem egyesek, hanem az egész nép tulajdonsága lett előttük. Szent borzadállyal beszélnek arról, hogy a náci haláltáborokban emberbőrből lámpaernyőket készítettek. Azt viszont már elfeledték, hogy a francia forradalom alatt Neudonban egy bőrgyáros az üzemében az ezer számra lenyakazott elítéltek bőrét dolgozta fel különböző célokra s ma is megvan az 1793. évi alkotmánynak egy emberbőrbe kötött példánya.

Napóleon Jaffában egyetlen napon háromezer török hadifoglyot öletett meg még pedig, hogy a puskaport kímélje, szuronnyal döfette őket agyon.

Ismeretes, hogy a hírhedt Szent Bertalan éjszakán 1572 augusztus 23-án kb. 100.000 hugenottát (protestánst) mészároltak le Párizsban Jézus szent nevében.

Az orleansi háború idején (1687) a franciák felrobbantották minden hadicél nélkül a gyönyörű Heidelbergi várkastélyt. Wormst, Mannheimet, Speiert fölégették és az utóbbi dómjának sírboltjaiból még a német császárok csontjait is kidobálták és általában egész Pfalzot szörnyű barbár módon végigpusztították.

Ha emlegetik is a keresztény népek azt a bibliai mondást, hogy ne más szemében keresd a szálkát, hanem a magadéban a gerendát, bizony mikor önmagukról van szó, elfeledkeznek róla.

Minden esetre különös az is, hogy Horthy milyen elítélőleg nyilatkozik a nyilas rémtettekről, mint ha legalább is az ő fővezérsége idején az ellenforradalmi tisztek és urak ájtatos imában töltötték volna napjaikat. Mintha Orgovány, Siófok, meg a Britannia Szálló nem az ő idejében kapott volna kétes értékű hírnevet. Ám de ezekre a cseppet sem épületes dolgokra megtalálja könnyen a magyarázatot. Még csak saját eszét sem kellett fárasztania vele, hanem csak Edgár von Schmidt-Pauly róla írt könyvéből kellett, hogy idézzen. Ez az idézet így szól: Ha a vezető a maga nagy célját el akarja érni, nem szabad holmi csekélység miatt leinteni előre rohamozó csapatát, melynek lendületét és áldozatkészségét minden helyzetben fenn kell tartania, vagy hatáskörüket túllépő tisztjeit mindjárt szigorúan megrendszabályoznia, sőt esetleg agyon is lövetnie. Ezzel ugyanis csak a lázadás veszélyét, vagy még annál is rosszabb következményeket idézne elő. Nagyon is puha szívű ember semmiképpen sem alkalmas arra, hogy elvadult időkben katonákat vezessen." Egyébként 1944-ben sem féltette Horthy az egész magyarországi zsidóságot. Bakynak azt mondta, hogy "Útálom a kommunista és galíciai zsidókat, ki velük az országból, ki, ki!'' Neki csak a gazdag zsidók voltak fontosak, mint Corin és Vida Jenő. A többi, azt csak vigyék."

Még csak a fegyveres pártszolgálat egyetemességére sem lehet ráfogni a gyilkosságokat és megbélyegezni a véres kéz kitétellel, Legjobban bizonyítja ezt a tényt az, hogy a gettó védelmére maguk a zsidók kértek pártszolgálatosokat az ostrom alatt. Addig ugyanis több egyéni számlára elkövetett atrocitás történt ott. A zsidók kérésére azután vegyes rendőr és pártszolgálatos őrség állt a kapuban azzal a szigorú paranccsal, hogy minden idegent, aki engedély nélkül be akar hatolni a gettó területére, azt azonnal lőjék agyon. Tehát felkoncolási parancs nem csak a bujkáló zsidók ellen, hanem a zsidók védelmére is ki lett adva. Farkasokra nem bízzák a bárányok őrzését. Ha minden pártszolgálatos véres kezű rém lett volna, a zsidók nem helyezték volna magukat az ő védelmük alá.

Ami pedig a legfontosabb, a budapesti gettó egy nyilaskeresztesnek köszönheti, hogy elkerülte a megsemmisítést és nem jutott a varsói gettó sorsára. A németek ugyanis el akarták pusztítani a gettót a visszavonulás során. Lévai Jenő ezt a tervet a nyilasok nyakába akarja varrni. Hogy az ötlet a németeké volt, abból is látható, hogy először a levegőből akarták szétbombázni a gettót, majd pedig Mumi német kapitány vezetése alatt ötszáz S.S. legény készült az akcióra, amelyhez csupán a VII. ker.-i pártszolgálatosok egy része és kétszáz rendőr csatlakozott volna állítólag. Ilyen alapon a rendőrséget is gyanúsíthatná a terv kovácsolásával. E tervet Szalai Pál a párt rendőrségi összekötője akadályozta meg Schmidthuber tábornoknál való közbenjárásával, aki megígérte, hogy csapataival akadályozza meg ezt a szörnyű vérfürdőt. Azt nem lehet letagadni, hogy Szalai Pál a párt megbízottja volt azért Lévai azzal próbálja sötétre festeni ezt a pártra nézve kedvező tényt, hogy kijelenti, Szalai már előbb kilépett a Nyilaskeresztes Pártból elvi okok miatt. Ez persze nem igaz. Még 1943-ban is a Budapesti Főkerület ifjúsági vezetője volt. Minthogy állás ügyből kifolyólag vidékre kellett költöznie, leköszönt a tisztségéről, de a pártból nem lépett ki. Hihető-e, hogy ha évekkel azelőtt kilépett a pártból, akkor éppen őt az aposztatát bízták volna meg az ostromlott fővárosban az egyik legfontosabb szerepkör betöltésével, amihez vegyük hozzá, hogy akkoriban a húszas éveit taposta.

Ahogyan nem a párt bűnei voltak az elkövetett rémtettek, éppúgy nem a párt érdeme Szalai cselekedete. De bizonyítéka annak, hogy nem csupán fanatikus és korlátjait vesztett lelkű emberekből állott a Párt még az ostromlott Budapesten sem.

Fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy az emigrációs Hungarista Mozgalom a bűnök, a rémtettek elkövetőivel semmiféle közösséget nem vállal. Nem tartja őket a Mozgalom mártírjainak, még kevésbé a nemzet mártírjainak. Minden ilyen cselekmény ellenkezett a Hungarizmus eszmei tartalmával és ellenkezett a nemzet és a párt vezetőinek intencióival is. Más elbírálás alá esnek a felkoncolási parancs végrehajtói. A kiadott parancs jogos és szükségszerű volt, ennélfogva végrehajtása is törvényes tettnek minősül. Minden más, bármennyire is érthető tömeglélektani szempontból, nem nyerhet erkölcsi igazolást, vagy a Mozgalomtól fedezetet. Azok az emberek több kárt okoztak a Mozgalomnak, mint amennyi hasznot Budapest védelmének.

A háborúk nem alkalmasak az erkölcsi világrend megőrzésére. De az erkölcsi ítélőképességet nem szabad elveszteni, mert akkor céltalanná válik minden nagyszerű tett és áldozat is. A Hungarista Mozgalom nem akarja, hogy áldozatai hiábavalók legyenek. Ezért mindennel és mindenkivel szemben ragaszkodik azokhoz az erkölcsi alapelvekhez, amelyeket Szálasi Ferenc a Hungarizmus alapjaiként lefektetett. Ezeket az alapokat, ezeket a tartópilléreket őriznünk kell a pompéji katona fegyelmével, kitartásával, mert hatalmas épület az, amit a Hungarizmus építeni akar, erős oszlopok kellenek a megbírásához. Az emelkedett, tiszta erkölcsnél pedig sohasem volt és soha sem lesz erősebb, jobb oszlop.

Koós Kálmán

(Voltunk, vagyunk, leszünk - Zsidóüldözések fejezet)