Alig tizenéves roma gyerek, Kézdivásárhelyen kéreget. Nem sokat, csak egy lejt akar, mert éhes és kiflit venne - legalábbis ezt mondja.

Legtöbben észre sem veszik, mintha csak a hétköznapok fantomja lenne. Mások „figyelmet" szentelnek neki, és „dolgozz, cigány", vagy „nem adok pénzt, mert apád úgyes elissza", engedik ki önmagukból a romák elleni indulataikat, majd továbbállnak. De van, aki pénzt ad neki, ám a fiú tovább kéreget.

Egy lakos kiflit ad neki. „Nesze fiam, egyél" - nyomja a markába a pékterméket, és a fiú szótlanul elveszi azt, majd továbbáll, és mint valami beprogramozott gép, folytatja a kéregetést. Pénzt kér, mert éhes, meg a kiflit rágja. Ironikus és tragikus kép egyben.

Ez van - mondom magamban, és elképzelem, hogy dolga végeztével a gyerek hazamegy. Odahaza, a romos hajlékban családja várja. Népes bagázs, sokan vannak, többségük gyerek. Az asztalnál az apjuk, mint valami vámszedő kéri tőlük a napi keresetüket. Ők meg adakoznak. A pénz pedig a közös kasszába, vagy­is a rangidős férfi zsebébe kerül. S hogy ebből mit vesznek, nem tudom, de biztos, hogy nem óvszert - jegyzem meg, és valahol megbánom: elvégre az élethez mindenkinek joga van, még akkor is, ha nem lesz lehetősége a kitörésre, vagy a fennmaradásra.

Egy nap újra látom a gyereket: az egyik szupermarketben, feltételezhetően az anyjával pakolnak a kosárba. Nem szép dolog a leskelődés, de a kíváncsiság erősebb az etikánál, így hát odapillantok, mert látni akarom, mit vesznek az összekoldult (vagy segélyből kapott) pénzből. Édességek, cukor, olaj, laska meg hasonlók vannak a kosárban, valamint pár darab flakonos sör. Nincs ebben semmi rendkívüli.

De a végén mégis csalódnom kell, mert miközben a szatyorba gyömöszölik a vásárfiát, a gyerek rám néz, és azt mondja: „Bácsi, adjon nekem egy lejt, mert éhes vagyok". Én meg higgadt maradok, és csak annyit mondok: „hogy lehetsz éhes, ha a szatyor tele van ennivalóval?" Ő meg nem szól semmit, csak néz, és tudom, hogy egy szót sem ért az egészből, mert az ő világában természetes, hogy bárhol, bármikor lehet, sőt muszáj pénzt kérni a „fehérektől". Hisz, amolyan pénzeszsákok vagyunk az ő szemükben, és azok is maradunk egészen addig, amíg adunk.

Nagy Sz. Attila
Székely Hírmondó

(szebbjovo.hu)