Sok szóbeszédre ad alkalmat manapság a Szovjet legújabb trükkje: a zsidóüldözés. Mikor „megkezdődött", azaz először futotta keresztül a világot a hír, mindenki így kiáltott fel: „Hátborzongatóan ügyes. Minden idők legügyesebb propagandafogása", stb. De mivel minden csoda csak három napig tart, ez is elkopott. Kicsit utánagondoltunk és láttuk, hogy nem is olyan ügyes fogás. Bizonyos ostobasági fokon felül lehet vele elérni még valamit, de ez a fok a mi köreinkben nem található. Csak a vita viharzik még a téma körül - hálás téma, mi tagadás! Jobb tehát, ha mi is beszélünk róla, mert nekünk is vannak megállapításaink vele kapcsolatban; s már csak azért is, nehogy egyes jóhiszemű, de túlbuzgó antiszemiták áldozatául essenek ennek a fogásnak.

Szálasi Ferenc az „Út és Cél"-ban nem antiszemitizmust, hanem aszemitizmust hírdetett. Nem zsidógyűlöletet, hanem zsidómentességet, s ő lett volna a legboldogabb, ha Izrael fiai mielőbb behajóztak volna Tel-Aviv felé, csak ne a magyar véren és verejtéken híztak volna kövérre. Azóta azonban nagyot változott a világ. Szálasi Ferenc éppen Izrael bosszújának esett áldozatul. Rajta kívül magyar és más nemzetiségű mártírok százezrei - hovatovább milliói menetelnek az égi utakon. Leányok százezrei gyaláztattak meg és anyák milliói vesztették el gyermekeiket; rombadőlt minden, amiért élni érdemes volt - s ez mind a zsidóság tervszerű munkájának eredményeképpen. Ezekután érthető és természetes, hogy az aszemitizmus éles antiszemitizmussá vált mindenütt a világon. Elszámították magukat Cion bölcsei, mert kifelejtették azt a - részükre - sajnálatos tényt, hogy a világ népei gondolkoznak is és egyszer tett követheti a gondolatot. A zsidóság alulértékelte az emberiséget - mely a Talmud szerint még az útszéli elhullott állatnál is kevesebbet ér, ha nem Izrael fia, az ellenfelet alulértékelni pedig felér fél veszteséggel - már a játszma elején is. A zsidóság vallása által diktált, elvakult faji gyűlöletében oly tettekre ragadtatta magát, melyeknek következményei - mert a tettek következményeikben méretnek meg - magukban hordják majd elkövetkező büntetésüket. A zsidóság tettei következményeképpen vált gyűlöletessé a világ előtt, s nem volnánk őszinték, ha nem mondanánk meg, hogy mi is összetett kézzel fogjuk nézni, amint a Sors lassan, de kérlelhetetlen biztonsággal őrlő malmának kövei elvégzik rajtuk végzetes munkájukat. Mert igenis eljön a megtorlás, éspedig nem az „akció-reakció" elítélt elve alapján, hanem az egyszerű, igazságos isteni végzés rendelése képpen.

Mivel ezek az érzések kitörölhetetlenül bennünk élnek - mely érzésekért a zsidóság egyedül magára vessen - természetes, hogy mindenféle zsidóüldözés bizonyos elégtételként szolgál részünkre. Távol áll tőlünk a szadizmus, és ez a zsidóság feletti káröröm sem abból ered, mint ahogy Krausz Náthán (Göndör) gondolná soraink olvasásakor. Egészséges igazságérzet ez, semmi más. Ebből tehát az következik, hogy a zsidókat üldöző alany automatikusan szimpatikussá válik a szemünkben. Ha azonban ez az alany történetesen halálos ellenségünk, a bolsevizmus, illetve annak valamely képviselője, akkor egy pillanatra meg kell állnunk és egyszerű számadást kell végeznünk magunkban. Világos, hogy kétszer kettő: négy. Az is világos, hogy az égő gyufa kialszik a vízben; hogy az ellentétes pólusok vonzák s az egyneműek taszítják egymást. Mit akarunk ezekkel az algebrai és fizikai törvényekkel? Csak annyit, hogy a Szovjet nem üldözheti Ciont. Ez olyan természetes, mint... mint ahogy kétszer kettő négy. Ahogy a tűz nem fér össze a vízzel, úgy nem is fér a szovjetpolitikához a zsidóüldözés. Végkövetkeztetésképpen azonban nem ezt kell levonnunk. A mi tanulságunk az lehet itt csak: ha ellenség üldöz egy másik ellenséget, attól még egyik sem lesz barátunk.

Ha a jelenlegi helyzet megkívánja, hogy áldozatul adassék Molochnak - a cél érdekében - egy-két szovjetbeli izraelita, attól még nem érezhetünk szimpátiát a Szovjet iránt. Ezt még akkor sem érezhetnénk, ha egy napon valóban megdőlnének a fent említett törvények és a Szovjet önállósítva magát pánszláv irányban, kivetné a zsidóságot magából. Ez esetben sem volna semmi keresnivalónk szüleink, testvéreink, gyermekeink gyilkosai mellett. Még u. n. reálpolitikából sem. A gyilkosnak el kell nyernie büntetését! A kommunizmus együtt jár a zsidósággal a véres úton és a kezét meg nem moshatja a vértől - még hű fegyvertársának vérével sem.

Az „aranyközéputas" semmittevők úgyis azt lesik: miben van közös véleményünk, gondolatunk a kommunistákkal. Minden vágyuk ránkcsapni, felfedezni valami hasonlót és meglobogtatni a világ felé: „ime a zöld és a vörös!" Hiszen eddig sem csináltak egyebet, csakhát éppen jogtalanul, ok- és alapnélkül csinálták. Nos, nem! Mi nem fogunk puszta antiszemitizmusból átlendülni a bolsevisták oldalára, de még a „nemzeti kommunizmus" oldalára sem. Ebben a kárörömmel vegyes elégtételben nem fog részesülni az u. n. „józan aranyközép". De még a felravatalozott Sztálin képét sem fogja hozni lapunk, mint amilyen csodát már láttunk emigrációs lapjaink között. A mi antibolsevista harcunk többek között és elsősorban két pontban különbözik az övékétől. Az egyik az, hogy a miénk sokkal régebbi, tehát öntudatosabb, erősebb; a másik pedig, hogy valódi! Igazi, szívből-jövő amilyenért meghalni szokás. Éppen ezért nem alkalmaz kétes fogásokat, nem ölt álarcot; nyíltan beszél. A „nyilas-kommunista" párhuzam egyre nevetségesebb lesz, egyre mesterkéltebb. A párhuzamot legfeljebb, mint két egymással-szembeálló, élet-halálharcot vívó ellenfél: az igazság és a hazugság párhuzamaként lehet emliteni.

Meg ne szédítsen ezért senkit a Szovjet zsidóüldözése, a „nemzeti-kommunizmus", de még az emigrációban észlelhető „eszme-átmentési" kisérletek sem. A veszedelem ott kezdődik, mikor felmerül a kérdés az antibolsevista magyar lelkében: „Mit várhatunk az USA-tól?" És talán megkisérti a gondolat: „Ha a Szovjet antiszemita irányba halad, az USA pedig Morgenthauék kezében van, akkor...?" Nem, nem testvér, itt meg kell állni. Török Bálint annak idején az osztrákot is, meg a törököt is elverte Buda alól - amíg bírta. Igaz, az ilyesmi nem mondható reálpolitikának, okos politikának, sőt még politikának sem. A reálpolitikusok őrültségnek, ostobaságnak hívják, mi pedig becsületnek nevezzük az ilyen magatartást. Török Bálint meghalt a Héttoronyban, török rabságban, de az ilyen Török Bálintok lelki-nagyságára épült Magyarország. Ezek voltak a sziklaszilárd talpkövek, melyek a ledőlt oszlopok után megmaradtak, hogy azokra épülhessen a következő nemzedék élete. A példaadás, erkölcsi erő, megnemalkuvás, rendíthetetlen hit jellemezte őket. Buda 1945-ös védői is hasonlók voltak. Ők sem voltak „reálpolitikusok", ők is szerettek volna még élni, szeretni, örülni, boldognak lenni - és mégis az ősi parancsnak engedelmeskedtek. S ezek a „rossz politikusok" tartották fenn az országot ezer éven keresztül! „Valahová állni csak kell!" - hangzik minderre a válasz. Igen, oda kell állnunk, ahol - ha csak egy fokkal is - több a keresztényi szellem, kevesebb a barbárság, a szemecski és a tetű. Nyugat mellé kell állnunk, ha százszor el is taszított már, ha rá is taposott igazunkra - két Trianon után is. Mert keletről - ahonnan egykor jöttünk, s ahová nosztalgiás énekeinkkel mindig visszavágyunk - semmit sem várhatunk. Turán - ez a varázsos, lelket felgyújtó szó már csak bennünk él, mondáinkban, pentalonikus énekeinkben, a székely kopjafákon - s amit mi Turán alatt értünk, az a mi sajátos, sem Kelethez, sem Nyugathoz nem tartozó lelkiségünk: Kelet és Nyugat csodálatos összhangja. Talán a legszebb akkord Európa harsogó zenéjében! Turán, a vágyott ma már a Szovjet karmai alatt átalakult, vagy ha szunnyad még valahol az ősi rokonság, nem szólalhat meg igazi hangján. A ferde metszésű szemek és lapított koponyák mögött élő lelket elállatiasította Sztalin, a népek „atyja". Turán síratói, mi Nyugathoz tartozunk. Kulturánkkal, kereszténységünkkel, a Középkor lovagjaira emlékeztető hősiességgel ahhoz a Nyugathoz, melynél hálátlanabbat keresve sem lehetne találni a világegyetemben. Kelettől nem várhatunk mi sem mást, mint amit keleti véreink: az osztjákok, zürjének, votjákok s a mongolok is kaptak. Halált és pusztulást, szennyet és rabszolgaságot. Nyugat - igaz - kifosztott minket; Kelet azonban a lelkünket is elrabolja. Nyugat letiport, de megtűrte jajszavunkat, egyéniségünket; fájdalmainkat néha meg is hallgatta. Kelet elnémítana örökre, egyéniségünket elvenné, gyermekeinket janicsárokká nevelné. Itt nincs és nem lehet dilemma. Hiszen a valóságban: lelkünkben egyikhez sem állunk mint jóbarát. Nyugatnak nagy és súlyos tartozása van velünk szemben, azt előbb le kellene rónia. Meg kell szabadulnia a zsidó mételytől és meg kell látnia az igazságot. És azt az igazságot, melyet megcsúfolt és tőlünk megtagadott, azt kell szolgáltatnia számunkra, akik ezer esztendeje védjük Kelettel szemben. Lehet, hogy ez az ébredése Nyugatnak az utolsó órákban fog megtörténni. De feltétlenül eljön a döntő óra. Ha Cion bölcsei ki is nevetik a bibliai jövendölést, nem hiszem, hogy ki tudnak bújni a történelmi logika alól, melynek itélete kérlelhetetlenül közeledik feléjük, s akkor „levettetik a Sátán".

Mi marad nekünk? Lehet, hogy Nyugat oldalán is nagyon kevés. Az is lehetséges, hogy Nyugat későn eszmél magára és vereséggel bünhődik vakságáért. Akkor pedig elveszünk megint. De megmarad mindkét esetben a nemzetfenntartó alap: a becsület. S azon majd újra épül az ország... S ha veszni kell, mi is bukunk. Istenhittel, kultúrával, templomokkal, művészetekkel, mindazzal együtt, ami hozzánk tartozott és emberré emelt minket. Nem kell a vörös Kelet; nem kell a meghajlás árán az élet! Ezer év folyamán egyszer sem tettük ezt.

Nem kell a bolsevizmus még akkor sem, ha antiszemita!

Új világégés előtt állunk és tudnunk kell, hova tartozunk.

Hogy is van?... El ne feledjük valahogyan:

„INKÁBB HŐS EGY PILLANATIG,
MINT RABSZOLGA EGY ÉLETEN ÁT!"

(Süllős Lenke - Út és Cél, 1953. szeptember)

Kitartás.hu