(Hír: „ A Szolidaritás által szervezett demonstráción, ledöntötték Orbán Viktor szobrát is")

Maradjunk annyiban: frappánsan összehozott  újabb bohózat  került megrendezésre tegnap délután a Clark Ádám téren, aztán a belváros szívében. Nem túlzás a cím. Bohóc-forradalom néven tartott már szabadtéri cirkuszt a Szolidaritás (halkan utalnék arra, az emblémájuk is lopott, erre a lengyelek már tettek észrevételt akkoriban), és most nem bohóc-ruhában, csak köznapi civilben díszelgő vezetője. Aki - honvéd alezredeshez méltóan - szinte végig zsebre dugott kézzel szerepelt a kamerák előtt, kivéve persze azt, amikor a már kifogásolt transzparenst markolgatta.

Kónya Péter - alezredesi pózban...

Egy szóval sem próbálnék a Fityisz mellett kampányolni, mint tudjuk, a narancs-fekete összeállításnak (kipa és kaftán) éppen elég sara gyűlt már össze a közel négy év alatt. Becsapott, utcára „exportált" hitelesek, megvezetett és kifosztott polgárok hada tanúsítja ezt.

De most a kormánypárt fején találta a szöget a rendezvény véleményezésével: persze, hogy ízléstelen dolog Mansfeld Péterék, a Corvin köziek hősiességét, az utolsónak mondható valódi forradalom hőseinek példájára egy ilyen paródiát összehozni.

„Libás Gordon" kampányol...

Mert az volt. Nem több, mint szánalmas paródia, még a részletekre is figyelve, a „szobor" lábait a csizmánál elvágni, és habzó szájú rapper által, Katyusát zsolozsmázó öregasszonyok-bácsikák kezével húzott madzaggal „ledönteni". Majd az egykori Csepelre hajazó teherautó nyomában a városon végigvonulni. Paródia volt ez, és a gúnyáradattal együtt nem más, mint kampányolás. Olyan igazi, jófajta „veres csillagos" módon.  A szónokok szájából szó esett ugyan a mindennapok gondjairól, a mutyikról, a nép kifosztásáról, de valljuk be, azért némi(?) csúsztatással. Mert nem esett szó arról, hogy az előző nyolc év kommunista uralmának mennyire köszönhető ez, ha azt vesszük. Fletó öszödi, kaján beismerővallomásáról nem esett szó, sőt:  „Libás Gordon" még nem átallott a nép elé állani, és új időket, új tisztességet (onnan már ,megjöttünk') ígérgetni.

De ez még mindig semmi ahhoz képest, ahogy jól bevált politikusi recept szerint még csöppnyi gyerekek mellén kotorászva a saját jelvényeit se átallott  tűzögetni. Hadd lábadjon könnybe a hülye szülő szeme a meghatottságtól, a gyerekért meg ugye mindent...

Akkoriban azért a bronz nehezebb lehetett...

A fejetlenség klasszikus állapotában...

Hazugság volt itt (na persze a vörös színtől mit is várhatunk) minden. A bronz helyett hungarocell, a jelkép csak lengyelből magyarítva, az ujjal mutogatás meg? Azt már tudjuk, milyen hálás tud lenni, a saját álságot, saját szennyet eltakarva.  Így aztán Orbán feje először „porba hullt", majd átlényegülve táncolt a fejek felett.

A többit meg tudhatja az olvasó anélkül, hogy részletezném. „Majd gondoljatok erre a napra a szavazóurnáknál, most pedig menjetek békében..."  - duruzsolt a vezérszónok  megafonja, és ennyi...

A jelenleg éppen kondérhoz-nem-férők performansza véget ért.  A közönség pedig széjjelszéledt. Végül is mindenki jól járt. Volt egy kis látványosság, lehetett zászlót lengetve (magyar, illetve Árpád-házi, az persze tiltva volt) vonulgatni az utakon, hetykén szemébe nézni a türelmetlenül átkot dudáló autósoknak. És... és volt, aki azért belül megalázva, megcsúfolt érzelmekkel készült hazafelé. Mert kapott itt mindenki hideget-meleget. A magyar emberek, a valóban magyar érzelműek mindenképp. Pityinger „úr" megint hozta a formáját, váltás és szünet nélkül, összemosva skandálta: „bazmeg a kormányt, bazmeg a... Isten, áldd meg a magyart...." -káromlássá alakítva nemzeti imánkat. De hát tőle, tőlük, a szervezőktől vajon mi másra lehetne számítani...?

Salome bácsi és Holofernes...

Zárszó helyett még egy adalék az egész díszbohózathoz:  A „Millások" gyökeréből kisarjadó szolidáris népség szlogeneket is hozott onnan magával. Így a sajtószabadság melletti nyálverés jelszavait is. A kordonon (itt most nem „gordon") kívül álldogált pár „nemzeti". No nem trafikos, hanem történetesen újságíró. A fehér mellényes rendezők kapásból be sem engedték őket. A szolgálati rádióból recsegve szólt az Illetékes elvtárs utasítása: „A mélymagyarokat? Még csak az kéne... Szó sem lehet róla!"

Bohóc-országban ez megy.

A tél meg csak jön, az utcán élők készülnek. Most majd épp az utcán fagyásra, éhen halásra. Aztán az új évszakokra. Amikor aztán bárki, bármi is nyeri a választásokat, ők ugyanúgy megvethetik hullámpapír fekhelyüket valamelyik sarokban. Ha ugyan még azt is hagyni fogják a régi/új vezérek...

p. Francesco - Világ Magyarsága