1945 után a világban szórványként működő Hungarista Mozgalom tevékenységéről és a magyar emigráció sorsáról többek közt az Út és Cél, az Út, valamint a Cél periodikákban olvashatunk. Az itt közölt gondolatébresztő írások és tájékoztatók alapján a hungarista emigrációtörténet mellett a befogadó állam jelentősebb kortörténeti (politikai és társadalmi) eseményeibe kapunk betekintést. E cikk a Dél-afrikai Unióba kényszerült magyarokat kívánja bemutatni a fentebb említett folyóiratok tükrében.

A hazánktól mintegy 12 000 km-re található állam területéről az első beszámolók a Cél folyóirat oldalain jelennek meg 1959-ben. Még mielőtt részletesen kifejteném a témát, pár mondatban szeretném bemutatni a „sokszínű" dél-afrikai országot.

A XVII. században a Holland Kelet-indiai Társaság hajói Afrika megkerülésével rendszeres kereskedelmet bonyolítottak le Indiával, Indonéziával és a környező szigetekkel. A hajók a Fokon kötöttek ki pihenőre, itt a társaság egy javító- és pihenőállomást üzemeltetett (1652). A kikötőállomás üzemeltetői tekinthetőek az első telepeseknek, tagjai mind fehér hollandok voltak. Később mind többen érkeztek, főként francia hugenották és németajkúak, akik egymással házasodva alkották meg a búr nép magját. Ekkoriban érkeztek meg hajókkal Nyugat-Afrikából az első rabszolgák is. Ez nem kirívó a történelemben, ugyanis e korban számos más gyarmatosító hatalom (spanyol, portugál, francia, angol) is rabszolgatartó volt!

Majd a XIX. század elején a Brit Birodalom kereskedelmi útvonalainak védelmében elfoglalt néhány dél-afrikai, partmenti, stratégiailag fontos területet, valamint Fokföldet. A britek feldúlták a dinamikusan fejlődő búr településeket, ezzel északra szorítva őket. Ezt a búr történelemben „nagy trek"-nek (trek afrikaans szó: vándorlás) nevezik, igaz sokan nem az angolok magatartása miatt, hanem saját elhatározásukból indultak útnak. Az észak-északnyugat felé vándorló telepesek - számos harcot vívva a fekete őslakossággal - a század második felében megalakítják Transvaal (1852) és Oranje-Vrystaat (1854) Köztársaságokat, a már korábban megalakult Natal (1838) mellett. Valamint nagyjából innen számítható a máig ható angol-búr ellentét. Jól példázza az a tény, hogy a búrok, bár jól beszélnek angolul, azt mégis ritkán használják. Az 1860-as években indul meg az arany- és gyémántbányászat, természetesen brit nagyvállalkozók által, akik így a londoni bankokat gazdagították. A búrok tehát nem részesedhettek a földjükön lévő kincsekből. A bányákban természetesen az olcsó munkaerő: a fekete dolgozott. Sőt, a szabad földek elfogyásával a főleg mezőgazdaságból élő búrok nagy része elszegényedett. Az 1870-es évektől jelentkezik egyfajta búr politikát és érdeket képviselő erő, a Búr Szövetség. Ez a szövetség olyan történelmi személyeket adott, mint a magyar ügyek vonatkozásában jártas Jan Smuts.

Smuts részt vett a Népszövetség megalkotásában. Az első világháborút lezáró béketárgyalásokon a búr politikus a Brit Birodalmat képviselte. E mellett a német kultúrát, így rokonszenvezett Németországgal és az Osztrák-Magyar Monarchiával. Személyében az első vezető dél-afrikai politikust üdvözölhettük hazánkban, sajnos ez a megtiszteltetés Kun Bélának jutott 1919-ben. Számos esetben próbálta a szövetséges hatalmakat a német és magyar fél túlzott megbüntetéséről (megalázásáról) lebeszélni. A lezárult béketárgyalások után csalódottan távozott Európából, ám innentől a magyarok iránt érzett szimpátiája végigkísérte hosszú életét.

Búr kommandó

Visszatérve a búr történelemhez, a XIX. század végén az angol birodalmi politika hatására újból kiéleződtek az angol-búr ellentétek. Ez véres háborúhoz vezetett 1899 őszén. A búr sereget a főként felfegyverzett civilekből álló „commando" (csoport) alkotta. Ez 300-tól 3000 főig terjedt, akik főként gerillaharcot alkalmaztak a brit csapatok ellen. Érdekesség, hogy több magyar önkéntes is harcolt a búrok oldalán, több más európai nációval karöltve. Nevüket az angol-búr háború 100. évfordulójának alkalmából (2002) emléktábla őrzi a Natal-beli Utrecht város múzeumában. A kezdetben szép sikereket elérő telepesek lelkesedése alábbhagyott a nagy veszteségek következtében. Ráadásul az ellenállást megtörendő, az angol hadvezetés koncentrációs táborba (innen is ered a kifejezés: concentration camp, nem a németek találták ki - a szerk.) zárta az otthon maradt búr civileket, asszonyokat és gyermekeket. Védtelen farmjaikat fölégették az 1900-as év végén. Az embertelen körülmények következtében mintegy másfél év alatt több mint 4000 nő és 22 000 gyermek lelte halálát!

Kép az egyik táborból

Lizzie van Zly, 7 évesen halt meg a Bloemfontein-i táborban

Az 1902-es év végére megkötetett a békeszerződés. A búrok legyőzött félként, köztársaságaik pedig brit koronagyarmatként kerültek angol fennhatóság alá. Majd megkezdődött az erőszakos angolosítás. Az angol lett a hivatalos nyelv, ez nagyon érzékenyen érintette a búr népet, hiszen náluk a nép és a nyelv kialakulása szorosan összetartozott. Csak 1925-ben tudták elérni, hogy anyanyelvüket, az afrikaans-t elismerjék.

A huszadik század elején megváltozott az addigi erőszakos angol gyarmatpolitika irányvonala. A búr vezetők megragadva a kínálkozó lehetőséget egy regionális függetlenség kieszközlésére tettek kísérletet. Ennek hatására 1910 májusában a négy köztársaság egyesülésével, valamint a Brit Birodalommal történt „kiegyezés" keretében megalakult a Dél-afrikai Unió, természetesen brit lobogó alatt. A 30-as években a Dél-afrikai Unió Kanada és Ausztrália státuszával megegyező állam volt.

A második világháború idején a búrok nemzeti pártja (National Party/Nemzeti Párt) ellenezte a háborúba való belépést, mivel attól tartottak, hogy az egyébként is függőségben lévő búrok „Anglia rabszolgájává" válnak. Az angolbarát politikusok (United Party/Egyesült Párt) révén minimális többséggel igent mondtak a háborúba való belépésre a britek oldalán. Ám ez csak még jobban kiélezte az angol-búr ellentétet, majd a háborús veszteségek a nacionalisták malmára hajtották a vizet, akik az 1948-as választások győztesei lettek. Megjegyzendő, hogy állítólag a 40-es években használja először az apartheid kifejezést beszédében D. F. Malan majdani miniszterelnök: „biztosítanunk kell a fehér faj, valamint a keresztény civilizáció fennmaradását az apartheid és a gondoskodás alapelveinek tisztességes betartásával." De erről majd később...

A magyar emigráció történetéhez visszatérve: a Cél hasábjain megjelenő cikksorozat több jellemző alapján mutatja be a Dél-Afrikába érkezett kb. 1700 magyart (1959-es adat): az útlevéllel és némi vagyonnal rendelkező bevándorlók esetében meg kell említeni a XIX. század végén az ország aranybányáiba érkező szakmunkásokat, akik között biztosan volt már magyar. Több információ áll rendelkezésre a második világháború előtt (főként 1930-36 között) érkezett kb. 100 főről, akiknek a többsége zsidó (90%). Őket finoman szólva is csak Magyarországból elvándoroltaknak nevezhetjük. Bár létszámuk kicsi, az ország kb. 210 000 főnyi zsidóságával (az Unió fehér lakosságán belül 6%) jelentős erőt képviselnek. A háború előtt kimenekített vagyonukat megtöbbszörözték, ezáltal jelentős gazdasági és politikai hatalomra tettek szert. A dél-afrikai sajtó majdnem 80%-ra befolyással bírtak. A háború éveiben teljes gazdasági és politikai potenciáljukkal a szövetségeseket és általuk a bolsevizmust támogatták. Az ezt kővető években pedig helyeslő és örvendező cikkeket írtak a magyar hazafiak elleni hajtóvadászatról és a népbírósági perekről. Sőt, lehetőleg elhallgatták, vagy letagadták, hogy korábban bármi is fűzte őket a magyarsághoz.

A közvetlenül a világháború után érkezettek nagy része keresztény politikai emigráns. Ők minden anyagi háttér nélkül kezdték meg új életüket az országban. A néhány politikai menekült még nem tudott létrehozni emigrációs szervezetet. Már csak azért sem, mert a magyarul beszélő zsidókhoz kellett fordulniuk, ha ismeretséget és kapcsolatokat akartak szerezni. Akik jó pénzért „segítették" az újonnan érkezetteket ügyes-bajos dolgaik intézésében.

A másik nagy magyar bevándorlási hullámot az 1956-os szabadságharc menekültjei alkották. A szabadságharc dél-afrikai visszhangjának, és az ide érkezett menekültek történetének ismertetését a második részben folytatom, összhangban a XX. század második felének Dél-Afrikában lejátszódó eseményeivel.

Felhasznált irodalom:

Cél II. évf. 1-2. szám, 1959 (München).
Pordányi László: A búrok és az apartheid. Antológia Kiadó, 2005.
Tóth Tibor: A Hungarista Mozgalom emigrációtörténete. Debrecen, 2008.
Zichermann István: Az angol-búr háború. Anno Kiadó, 2006.

Nyitrai - Kitartás.hu

Kapcsolódó:

Egy élet a búr megmaradásért: Eugene Terre'Blanche

Fehér ellenállás - Világszerte! (Dél-Afrika)