Egy katolikus nem lehet nacionalista - nyilatkoztatta ki a félzsidó, külföldön élő John Lukacs, akinek véleménye persze szent, hisz egyrészt az uralkodó nép fia, másrészt Amerikából jött, ezért nyilván mindent sokkal jobban tud, olyannyira, hogy a Magyar Kurír címlapon, öles betűkkel közliostobaságait, csak azért, mert dicsérte a Osztrák-Magyar Monarchiát, ami egyes katolikusoknak manapság szívügye, és nem törődnek azzal, micsoda liberális-szabadkőműves nemzetvesztés folyt ebben az államalakulatban a magyaros és előkelő máz alatt. Szívügyük érthetetlen módon csak úgy, mint a fából vaskarika katolikus kapitalizmus dicsőítése, amely izzadságszagú elkerülése a keresztény- és nemzetiszocialista hivatásrendiségnek, belesimulás a mai világba kidobva olyan nagy pápák, mint XIII. Leó és XI. Piusz; olyan nagy magyar katolikus személyiségek, mint akár Prohászka Ottokár szavait, csak hogy katolikusként megfeleljünk a mai demokratikus trendnek gazdaságpolitikai téren is.

Persze lehet, hogy ez a bevezető egyes embereknek szalonképtelen lesz, és tovább se olvasnának: hisz mégis hogy lehet egy professzorra azt mondani, hogy ostobaságokat beszél. Nézzék el nekem: ha valaki a hazánkba jön, hogy ekkorát hazudjon, és azt mint biztos katolikus véleményt tálalják (hisz a Magyar Kurír - önmeghatározása szerint - a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia félhivatalos portálja, felelős kiadója a Püspöki Konferencia titkára), akkor ki kell mondani az igazságot és el kell utasítani a tévedést.

John Lukacs az ELTÉ-n.

Nacionalistának lenni nem demagógia, ahogy John Lukacs állítja. Nacionalistának lenni annyi, minthogy szeretem a népemet, amiért a családomat is: mert egy vérből valóak vagyunk. Aki felfedezi, hogy nem az égből pottyant le, nem egy mindentől és mindenkitől független individuum, az rácsodálkozik arra, hogy van családja, és tágabban pedig van egy nép, amibe tartozik: olyanok, akikkel egy a vére, egy a kultúrája, egy a nyelve. És Szálasi Ferenc szerint ennél még van egy tágabb valóság, a nemzet, amelybe minden honképes és talajgyökeres nép beletartozhat, aki sorsközösséget vállal a magyar néppel. Így alkotja a magyar nemzetet Tudós-Takács János szerint tizennégy népszemélyiség. Így a nacionalizmusba beletartozik az is, hogy a velem nem egy vérű, de sorsközösséget vállaló népek fiait is szívembe fogadom. Ez a hungarista vélemény teljesen összhangban van a katolikus állásponttal, melyet dr. Ádám György katolikus pap adott elő a Nos rector c. 1943-as könyvben, mely a magyar egyetemi ifjúságnak szól:

A faj az biológiai fogalom, materiális adottság. A nemzet pedig historicum, lelki, szellemi fogalom. Ugyan csak ismétlésekbe esünk, ha ismét hangoztatjuk, hogy meghal a magyarság, mint magyarság, amikor idegen befolyás alá kerül s ugyanakkor elfeledkezik saját népi egyéniségéről. Megszűnik mint magyar létezni és felszívódik abba a népbe, amelynek kultúrhatása befolyása alá került. A hatás, emésztés és megemésztés törvénye élet-kérdés minden nép számára. Erről pedig a korszellem, divat, vagy jelszó kedvéért sem szabad megfeledkeznünk sohasem.

A nemzeti gondolat végighódít a világon és lassan már odatérünk, hogy a világforradalmasító Szovjet is nemzetivé lesz. Hozott sok áldást és értéket a nemzeti öntudatra való ébredés, a nemzeti gondolat diadala. Azonban bennünket ebben is köt a mi sajátos magyar sorsunk, helyzetünk és történelmi adottságunk. S amikor nemzeti megújhodásról beszélünk s a nemzeti gondolat jegyében újjászületést várunk, végzetesen nem feledkezhetünk meg a mi sajátos magyar helyzetünkről, történelmi hivatásunkról. Tehát ezt is, mint minden idegenből jövő hatást magyarrá kell tegyünk, lelkünkhöz, egyéniségünkhöz, magyar természetünkhöz igazítanunk. Ezért más nálunk a faji gondolat is meg a nemzetfogalom is. A faji gondolat a nagy népek privilégiuma, ahol a politikai organizáció, az állam nagyjából homogén faji összetételű népeket fog egybe. Másfajú népek vagy egyáltalán nincsenek, vagy pedig olyan kis számban, hogy az egészhez viszonyítva elenyészően kevesek. Ezért, ha ők a faji gondolat alapján állnak, tulajdonképpen a nemzet minden tagját egybefogják, mert a biológiai és a nemzetfogalom egyén és szám szerint ugyanazokat érinti.

Nálunk más értelmezést kell kapjon a két fogalom, illetőleg a kettőnek egymáshoz való viszonya. A faji fogalom a mi számunkra nem azonos a nemzet fogalmával, illetőleg a mi nemzetfogalmunk alá nemcsak a magyar faj tartozik, hanem még több, hazánk területen hosszú évszázadok óta élő és polgárjogot nyert, a mienkétől különböző fajú, nyelvű és szokású népek is. S ha a nyugati faji gondolatot vakon átvesszük, vétkezünk önmagunk, multunk, történelmünk ellen. Hozzá kell alkalmazzuk speciális magyar lelkünkhöz, természetünkhöz, adottságainkhoz, hozzá kell illesszük a puszta történelmi tényekhez. Nálunk is kell faji gondolat, sőt létkérdésünk a magyar faj öntudatos erősítése, ápolása, sokszor a magyar értékeknek a pusztulástól való megmentése. S a helyes faji gondolat és politika ez a programm lesz: önmagunk számbavétele, képességeink, erőink összegyüjtése, megmentése és a magyar tömegek lelkében való minél szélesebb rétegben és alaposabb elmélyítése. De ez egyedül szűk fogalom a mi részünkre s ha nagyon csökönyösen csak ehhez ragaszkodnánk, önmagunk mondanánk ítéletet önmagunk felett. Mi a historicumra kell építsünk, a nemzetfogalmat kell alapul vennünk, de speciális magyar értelmezésben: ez pedig a szentistváni nemzeteszme, melyről máshol már szólottunk. Divatért, jelszóért, korszellemért nem kockáztathatjuk jövőnket, magyarságunkat. Lehet, hogy a demagógia túlkiabálja ezeket az igazságokat s azzal is vádol, hogy nem vagy eléggé «mélymagyar». De változtat-e a tömeg hangja és a divat szelleme az igazságon? Az, hogy valaki hangos, nem bizonyítja még, hogy igaza is lenne! Legyen akkor annyi lelki tartalom, magyar öntudat, bátorság és kiállás benned, hogy a tömeggel, az egyessel, a demagógiával szemben is meghangoztassad az igazságot. Akiben józan magyar érzés van és becsülettel szereti fajtáját, az bátran kiáll nem a maga igaza, hanem az igazság mellett.

Ám beszéljenek fajról a nagy nyugati népek ; a mi erőnk a szentistváni nemzetfogalom volt és marad mindig. Állj melléje és tudd, hogy a magyar igazság mellett állsz! (250-251. o.)

Láthatjuk tehát, hogy a helyén kezelt, helyesen felfogott nacionalizmusa a magyarnak nemhogy nem ellentétes a katolikus tanítással, de egyenesen meg is követeli azt. Ami elvetendő, ami demagóg, az a sovinizmus, mely azt mondja: én vagyok a legkiválóbb nép, a többi mind alávalóbb. A nacionalista a sovinisztával szemben szereti a többi népet, csak épp a szeretet természetes rendjében, ahogy a saját családját is jobban szereti a másénál. De mivel szeret, ezért megérti mások szeretetét is sajátjai iránt, vagyis - Szálasi szavait felidézve - az igaz nacionalista megérti a másik nacionalizmusát, nemzetszeretetét.

És még demagóg a fajimádat, amely a saját fajtáját (rasszát, népét) teszi mindenek elé, de ami a legfájóbb, hogy Isten elé is. Egy igazi nacionalistának tudnia kell a sorrendet, melyet Kölcsey is vallott: Isten mindenekfelett, a haza mindenekelőtt. Első az Isten, hiszen Ő örök, teremtetlen valóság, maga a Szeretet és az Igazság. Csak ez után következhetnek olyan viszonyulások, mint amilyen a családom, a nemzetem, a hazám. Mindennek és mindenkinek megvan a maga helye: Istené az első, minden és mindenki más csak Őutána következhet.

John Lukacs ereiben persze nem vált vízzé a vér, és így a nacionalizmus helyett a patriotizmust kínálja. Azt mondja: ne legyünk nacionalisták, ami azt jelenti magyarra fordítva: ne szeressük a nemzetünket. Legyünk helyette inkább annak a területnek a szeretői, ahol élünk. Ebben sincs semmi gond, ha nem lenne ott a nacionalizmus elítélése. Mert ha valaki pusztán patrióta, akkor neki mindegy, hogy a pátriájában milyen nép lakik. Lehet szeretni Magyarországot úgy is, hogy cigányok lakják, meg úgy is, hogy magyarok. Hiszen a nép nem számít, a nemzet kit érdekel, a nacionalizmus rossz. A terület, az épületek hangulata, a táj... Azt kell szeretni. És ha máshova költözök, más lesz a pátriám, nemzetiséget váltok és szeretem azt. No de hogy is kell a hazát szeretni? John Lukás szerint úgy, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki elárulta hazánkat a kommunista szovjet hordáknak - ami persze nyilván összefér a katolicizmussal, sokkal inkább, mint a nemzetszeretet...

Ejnye, Szivós atya, ugye úgy tetszett érteni: magyarországi?!

Bocsássanak meg nekünk a mai liberálkatolikusok, de mi a félzsidó, Amerikából okoskodó, egy hazaárulót piedesztálra emelő John Lukacs helyett inkább Prohászka Ottokár, Bangha Béla, Koszterszitz József, Szivós Donát, Tóth Tihamér és még sok más olyan magyar kortárs pap és szerzetes véleményét követjük, akik nemzetüket és hazájukat híven szerették, ahogy Jézus Krisztus Urunkat is, és akik számára a legtermészetesebb dolog volt a nacionalizmus, erre tanították a magyar népet, különösen is a magyar ifjúságot. Álljon itt egy idézet szintén Ádám atyától:

Az önismeret körül még sok a hiba nálunk. Nemcsak a magyar mult nem tudatos bennünk, de nem ismerjük önmagunkat, fajtánkat, nem ismerjük a magyar lelket. Nem ismerjük azokat a testi, szellemi, lelki adottságokat, amelyek embermivoltunkhoz hozzáadattak és a magyarságunkat jelentik. Ezek csak nekünk adattak, ahogy a többi népek is a miénktől eltérő egyéniségüket jellemző adottságokat kaptak. Egyszerű logika, hogy ha egy nép a maga népiségében fenn akar maradni, egyéniségét kell megőriznie. Ha magyarok akarunk maradni, akkor egyéniségünket, a magyar lelkünknek mindazon évszázados megnyilatkozásait és adottságait, amelyek magyarságunkat jelentik, egyszóval a magyar néphagyományt, őriznünk, ápolnunk kell, életté kell tennünk. Bátran merem állítani, hogy ez egyik sorsproblémánk.

Katasztrofálisan sok mulasztás történt ezen a téren az évszázadok folyamán egészen a legutóbbi időkig. Szomorú képet látunk, ha körülnézünk magyar városainkban, kulturális centrumainkban, intelligenciánknál. Húzza a cigány keservesen, járja a magyar nóta és tánc; ezt bömböli a rádió, ezt hallani a színházban, ezt pergeti a film és ezt fütyüli az inasgyerek is az utcán. Pedig ha tudnák, hogy ezeknek a nótáknak eredetüket, dallamukat, szövegüket tekintve mily kevés a közük a magyar lélekhez, a magyar egyéniséghez! De nem tudják legtöbben, hisz ez a mentségük. De éppen ez mutatja az ízlés és a lelkek elferdülését, hogy ezt tartják magyarnak. Népköltészet, népmeséink, népi játékaink, népballadák rég elfelejtett dolgok; csak itt-ott veszi elő egy-egy fanatikus. Népi táncaink pedig színpadi látványosság lettek a Gyöngyösbokréta jóvoltából. Ha pedig népművészeti tárgyat keresünk, ősrégi hímzést, szőttest, ruhát, vagy más tárgyat, akkor a belvárosba kell mennünk, ahol az exotikumok között találjuk meg. Falun is már csak az öregje hű a hagyományokhoz. A fiatalság, hogy a rádió, újság, képeslapok, közlekedés folytán a falu közelebb került a városhoz, a város, az intelligencia befolyása alá került. Mikor fog az intelligencia rádöbbenni hivatására és felelősségére ezen a vonalon is? Mert kétségtelen, ha példát mutat a magyar néphagyomány kincseinek megbecsülésében, biztosan követni fogja a falu abban is.

Az járta régen, hogy nyelvében él a nemzet. Ez így csak féligazság. Nemcsak nyelvében, de néphagyományaiban él a nemzet.

Erre kell rádöbbennie a pedagógiánknak is. Mert öntudatos magyart csak a néphagyomány alapján nevelhetünk. Ezzel lesz tartalmas az öntudata és éppen ezért megalapozott. Új, rég elfelejtett világ tárul fel előtte: az évszázadok változó küzdelmeiben, harcaiban, jó és balsorsban állandóan ugyanaz, az örök magyar lélek.

Megismerjük a magyar embert, ha belenézünk a lelkébe. A lelkét a néphagyományaiban látjuk. Népdalaink páratlanul állnak a világon. Egyik-másik köztük olyan régi, hogy évezredek ízét és zamatát érezzük rajta. A tizenkettedik órá­ban sikerült megmenteni őket a pusztulástól és összegyüjteni. De mennyi munka és türelem kell még, míg közkinccsé lesznek! Népi táncainkban, amelyeknek gyűjtése és feldolgozása most indult meg, annyi erő van, amennyi csak a virtuskodó magyar lélekbe belefér. Népművészeti tárgyaink, a faragások, a hímzések, a festések mutatják, milyen gazdag, színes a mi népünk lelke, a Teremtő Isten milyen gazdagon megáldotta tehetségekkel és képességekkel!

És hogy most a pedagógia vonalára térjek, mert ez a lényeges, ha a kicsiny gyermek a sok Andersen- és Grimm-mese helyett magyar népmeséket hal, a használati tárgyakon, amelyek körülveszik, magyar díszítőelemek vannak, ha isko­láinkban, a legalsótól a legfelsőig magyar népdalokat tanulnak, ha leventefoglalkozásainkor, a katonaságnál és minden más hivatalos és nemhivatalos pedagógiában tanítják a magyar néphagyományt, a népdalt, a népi játékokat és táncokat, a magyar mozgást, akkor beszélhetünk a megújhodott, az újjászületett magyarságról.

Hogy a nemzet ezekért az értékekért lenyúl most a népi réteghez, ez nem jelenti egy osztálynak a favorizálását a másik rovására és nem jelent visszaesést, vagy visszatérést a magasabb kultúrából az alacsonyabb kultúrába. Ez egyszerűen történelmi adottság. Mikor vezetőosztályunk idegen kultúra behatása alatt elfeledkezett a sajátjáról, akkor hosszú időn keresztül a népi réteg volta letéteményese és őrizte meg töretlenül a magyarság számára a magyar értékeket. Ezek az értékek az egész magyarság közkincsei voltak s éppen arra kell törekednünk, hogy ismét közkincseivé legyenek. Ezért nem helyes a «népi» elnevezés, mert históriailag csak átmeneti állapotot jelöl s úgy tüntetik lel, mintha csak egy rétegnek, egy osztálynak kizárólagos kincsei lennének. Lényegileg és eredetileg minden magyaré és arra kell törekednünk, hogy a «népi» elnevezésre rácáfoljunk s valóban magyar kincsekké legyenek.

De ez most már a középosztály, a magyar intelligencia feladata. Vagyis a szerep fölcserélődött: ahogy a népi réteg évszázadokon át letéteményese volt a néphagyománynak s így megmentette a pusztulástól, így most az intelligenciára hárul a feladat, hogy ezt a «népi»kultúrát a saját példáján keresztül visszaadja az egész magyarságnak, élővé tegye, a magyar élet alapjává. Hogy mi ebben a te feladatod és hivatásod, azt magyar szíved mondja meg. (101-103. o.)

Ebből láthatjuk azt, amit egy zsidóságából kimosakodott ember nem érthet. A zsidó, aki valamely fehér keresztény nép közé akar vegyülni, leborotválja szakállát, eldobja kalapját, leveti jellegzetes ruháját, megtanulja a befogadó nép nyelvét, amennyire tudja, felveszi szokásait. Nyilván az ilyen embernek a nacionalizmus semmi, a népiség nem érdekli: a nyelv, a kultúra, minden, ami a sajátunk. A magyar népdal, melyre egyedül dobban meg a magyar szív, a magyar népviselet, mely egyedül nyeri el tetszésünket, a magyar nyelv, melynél édesebb nincs a számunkra, a magyar gyermek első mosolya, melyben a magyar jövendőt látjuk. Ez élet, ez vér, ez szívdobbanás: nem csupán személytelen táj és épület. Maga az ember. A nép, amelybe tartozom, a kultúra, melyben otthon vagyok.

S a végén el kell még mondanunk: nem akarunk ítélkezni afelett, hogy John Lukacs milyen katolikus. Azt sem vonjuk kétségbe, hogy mint történész elismerésre méltó. De ezzel a kijelentésével méltán keltette fel minden jóérzésű katolikus magyar ember felháborodását, akiket nem akartunk kétségek között hagyni, hogy nyugodtan érezhetik és élhetnek az egyik legtermészetesebb érzés, a saját fajtájuk szeretete szerint. Ne hagyjuk, hogy zsidók okítsanak minket. Erre szólít fel dr. Koszterszitz József atya is a Nos rectorban:

A zsidókérdésről itt csak két komoly megjegyzést.

Állásfoglalásod ebben, mint minden egyéb kérdésben is, jól megfontolt, világnézeteddel harmonikus és totális legyen. Nem elég, ha a zsidóság gazdasági visszaszorítása mellett tüntetsz, harcolsz s a közéleti téren való teljes semlegesítésüket követeled - s ugyanakkor mást mond a száj és mást tesz az ember. Ha egyszer elhatároztad, hogy nem vásárolsz zsidónál, akkor könnyebbség vagy kényszer se hajthasson oda: «mert ott olcsóbb», «mert közelebb van», «mert ott mindig kapni mindent», «mert ott olyan szívesen kiszolgálnak.» Ezek éppen az ő gazdasági előnyeikhez tartoznak, ezek teszik őket veszedelmessé. De ennél még fontosabb, hogy míg megjátszod a nem-alkuvó antiszemitát, ne legyen zsidóleány szeretőd, ne járj a zsidó kocsmájába, ne rajongj zsidó származású színésznőért és sportcsillagért, ne mondj zsidó vicceket, ne olvasd az ő magazinjaikat, ne mutogass pornográf képeket, amelyek tőlük valók, szokj le a pesti zsargonról, amely az ő stílusuknak nyelvrontó beszivárgása a zengő, szép magyar nyelvbe. De legyen ezeken tulmenőleg egészséges érzéked annak a stílusnak megérzéséhez, amely irodalomban s mindenben a zsidó hatást jelenti: és moziban, színházban, könyvben, újságban, dalban, zenében utasíts el magadtól mindent, ami nem magyar és nem művészi, hanem szemita hatás alatt elrontott. Nehéz a kérdés azért, mert ez a hatás fokozott érzékiségben is nyilvánul, ez pedig benned, az idegeidben és fantáziádban hatalmas szövetségest talál. Tehát, magyar fiú, önmagaddal is le kell győznöd, ha a zsidót igazán le akarod győzni minden vonalon.

A másik figyelmeztetésem: ne ülj fel olyan, szélsőséges irányból jövő uszításnak, amely a katolikus Egyházat zsidó-barátnak, a főpapokat a zsidóság igazságtalan védelmezőinek tünteti fel. A nagyhangú vádaskodók a mai idők szülöttei és csak divatból nagy antiszemiták; a katolikus Egyház akkor is az volt a maga keresztényi, felebaráti-szeretet-törvényes módján, amikor világszerte a liberalizmus volt az úr és a zsidót nem is édes egy-testvérnek, hanem fölöttesének ismerte el a keresztény társadalom. (401-402. o.)

Dönthetsz, katolikus magyar, hogy kire hallgatsz: igaz hazafias katolikus magyar papokra, vagy zsidóvérű Lukacsokra, akik szerint a hazát a szovjeteknek eláruló Bajcsy-Zsilinszky a hazafiság netovábbja.

B. Bernadett - Kitartás.hu