Mottó: "Akinek nincs semmije, az annyit is ér."

Mélyen megérintettek Lázár János pár éve elhangzott gondolatai. Találva érzem magam: itt állok, harminc és egynehány évesen, és nem vittem semmire. A mi korosztályunk, kivéve persze a jólfésült, jól helyezkedő, hivatásos politikusokat, ezt a maga enervált humorával így szokta megfogalmazni: a magam erejéből lettem senki.

"Harmincegy évem elszelelt, s még havi kétszáz sose telt" - minő bizarr múltidéző játéka ez a verssor a sorsnak, de nem vagyok vele egyedül. Minthogy gyermekeimet (egyet, kit nejemmel magammal vettem, s egyet, kinek én adtam nevet) sem egyedül nevelem, mint az ujjam, hanem társammal, ki igazán "magyar sziget" számomra az élet tengerén. Bizarr, groteszk humor, hogy munkásemberekként, két gyermekkel a létminimum szintjén vergődünk. Holott nem iszok, nem dohányzok, s csak egyetlen káros szenvedélyem van: az, hogy hungarista vagyok. Senki vagyok a lázárok, orbánok, szijjártók szemében, s nem áll mögöttem a hitközség, nem is emel fényes hivatalba, s Audi A8-at sem kapok az adófizetőktől.

Kaptam viszont apósomtól egy öreg, de jó állapotban megkímélt Ladát (az öregek mindig jól bánnak a valódi értékekkel) - használatra. Használni ugyan nem tudom, mert benzinre nem futja, így hát többnyire a házunk előtti parkolóban áll. Áll, már amikor fel nem törik barna kezek, vagy le nem szívják belőle a benzint, amelyet ezer forintért tankolok bele, figyelemre sem méltatván a benzinkút kezelőjének esetleges gúnyos pillantását. Talán az ő szemében is senki vagyok. A minimálbéres srácoknak viszont, kik odakint, hidegben-forróságban kezelik az automatát, fújtatják a kereket, talán valamivel több vagyok. Egy baráti kézfogás, egy összeérő tekintet, egy elejtett magyar szó, mellyel magyar a magyarral lélekben összeér. Testvérek vagyunk mi abban a nagy nyomorúságban, melyet reánk mért a magyar állam. Neki sincs több, és nekem sem.

Valahogy, az egyszeri kétkezi munkából élő magyar emberek között, valamint hungarista testvéreim között érzem csak magam igazán szabadnak és boldognak. Persze a két tábor minálunk erősen összeér. Munkatagozat a miénk, itt Szolnokon, kétkezi munkából élő hungarista gyülekezet. Ez ám a hit valódi gyülekezete!

S igaz ugyan, hogy én valóban csak egy nyomorult, lábfájós senki vagyok, ki legfeljebb ötven métert tud megtenni fájdalom nélkül - de azért valahol mégiscsak büszke. Büszke vagyok, no nem a nyomorúságomra, melyet kimért nekem a magyar állam, s ez az átkozott magyar rabszolgasors - de büszke vagyok arra, hogy - látatlanban - több könyvet olvastam el, mint ahány szajhával Lázár hentergett, pedig biztosra veszem, hogy az is ezerszámra rúg. A történelmet, eme avittas, hasztalan dolgot elmém mint a szivacs, szívja magába. Lám, a senkik is lehetnek valamiben jók - ha a pénz harácsolásában nem is jeleskednek. Talán tartásom, fájdalmaim ellenére is több, mint ennek a valóban ingyenélő, semmirekellő bohócnak

Senki vagyok, de azért sok mindent tudok. Tudom például, mi a kérges tenyér, a munka és a munkásember értéke.
Milliónyi senki honfitársammal egyetemlegesen azt is tudom, mi a jól végzett munka utáni jóleső fáradtság. Tudom, mit jelent állni a gépsor mellett, tudom, milyen érzés hajnali háromkor kellni, hogy utána hosszú kilométereket utazzak egy ismeretlen helyre, ahol majd munkát kaphatok, természetesen mindig, mindig a legalját. Tudom, hogyan bánnak a munkát adók a munkavállalókkal, tudom, hogyan semmiznek ki vállalkozók cinkos összejátszással, norma-csalással, be nem jelentéssel dolgozókat, dolgozzon az bár neki akár napi 12 órát is. Tudom, mert mindezt már a magam harminc évével, saját bőrömön is megtapasztaltam.

Senki voltam, s vagyok, noha főiskolai záróvizsgám jelesre sikerült - ezt mégis szemembe mondhatja a munkaadóm, s nekem - már csak gyermekem miatt is - tűrnöm kell ezt, mert munkalehetőségben nem bővelkedik a térségünk. Csak a Lázár-féléknek, az élősködőknek jó az élete e honban, csak nekik van becsületük - ugyan milyen! Vajh lesz majd olyan, ki fel meri szólítani, érces hangon: Lázár, kelj föl és járj! Takarodj a közéletből, mindörökre! Bizony ideje lenne megmondani a lázároknak, elég a népnyúzásból, az arrogáns, hatalmi gőgből. Ezt azonban csak a nép mondhatja meg, mert ezek a felfuvalkodottak semmi másból nem értenek, csak a pofonból.

No, el ne feledjem: a Lázár gyermeke "jó parti" - remélem, egyszer talán ő is az lesz majd valakinek a sitten! - mert az apja, míg mások adósságaikat törlesztik devizában - valutával üzérkedik. S olyan büszke rá, mint uzsorás zsidó a zugban mért pálinkájára. Magyarországon az a beteges sikk vált uralkodóvá, hogy ahelyett, hogy szégyellnék nyilvánvaló lelki rútságaikat, sokan még büszkék is rá. Így tesznek a Lázár Jánosok, és így tesznek a valagukat kamionon mutogatók is. Mindkettő jelenség a liberalizmus, a demokrácia édes-gyermeke.

Mint ahogy velejárója a demokráciának a munkásembert nyomorító szociális bizonytalanság is.

A magamfajta senki mégis vállal gyermeket, talán nem annyit, mint szeretne, s amennyinek örülne, de akkor lennénk igazán senkik, mi magyarok, ha nem tudnánk gyermekeink mosolyában néha megfürödni. Akkor lennénk lelkileg szegények, elhagyatottak, igazán nyomorultak.

A kisfiam mosolyát nem adnám Krőzus-Lázárok minden kincséért sem.

Sokan vagyunk még így e honban, kik őszintén, gyermeki örömmel tudunk örülni a tavaszi napsütésnek, a csicsegő madárkáknak, az életbe szökkenő természetnek, az asszonyi csóknak, a gyermek ölelésének.

Sokak szemében tényleg senki vagyok, de igazán senkivé csak a Jóisten tehet, ha elveszítem feleségem, gyermekem. Addig maradok reménykedő nyomorult csupán. Álmokkal, tervekkel, minden nyűgőm, fájdalmam, minden aljas emberi bántás ellenére is mélyen eltelve szeretettel. Hiszem, hogy megérem még egyszer, hogy munkásembernek se kelljen ebben a hazában a létminimum szintjén senyvednie, hónapról hónapra élni, sújtva bürokráciával, adóhatósággal, liberalizmussal. Hiszem, hogy még életemben eljön a hungarizmus győzelme, s akkor valóban bekövetkezik majd a felszabadulás - nem az, melyre a községeink utcái emlékeznek, hanem az igazi, a megszabadító, mikor emberek és magyarok egyaránt lehetünk megcsonkított hazánkban és talán, még azon túl is. Hogy Magyarországot végre minden magyar - s ne a vérünket szipolyozó idegen - érezze otthonának.

8 millió hozzám hasonló senki várja ezt a valódi felszabadulást.

Hogy ne senkik - hanem ezeregyszáz év után végre MINDEN lehessünk!

(Enkidu - jobbradikal.blogspot.com)