Emlékszem, még általános iskolás koromban egy lazább fegyelmű rajzórán elkészítettem az egyik osztálytársam portréját Pablo Picasso stílusában, alig titkolván, hogy célom a "modellem" froclizása ‒ s persze önnönmagam szórakoztatása. Mikor a művem elkészült (a padtárs heves s érthető tiltakozása közepette), megállapítottam, hogy a rajzom nem sokban tér el az eredeti művész alkotásaitól. Sőt, gyakorlatilag a különbség a nullával egyenlő.

Mielőtt valaki azt gondolná, hogy jelen sorok írója egy festőtehetség, tájékoztatom a kedves olvasót, hogy egy agyvérzésben féloldalára lebénult csimpánz is szebben rajzol nálam.  Ez tény, amivel én tisztában vagyok. De felvetődik bennem a kérdés, akár csak akkor a rajzórán: ha elvileg egy neves piktor képeiről egy magamfajta antitalentum ilyen könnyen készít kópiát, akkor az érintett művész valóban megérdemli e a művész nevet?

Ugyanis, kérem szépen, a tehetség az leutánozhatatlan. Az nem nő minden bokorban, s nem szakajt a terméséből mindenki. A tehetség pont attól tehetség, hogy fölé tornyosul az átlagos képességeknek (pláne az átlagon aluliaknak). Éppen ezért nem lesz mindenkiből művész. Nem fog  mindenki Liszt-rapszódiákat komponálni, Arany-balladákat írni vagy Mukácsy-képeket festeni.  Ezekhez isteni szikra, alkotó géniusz s nem utolsó sorban egyéniség kell.  Picasso-féle krikszkrakszok rajzolásához pedig csak ceruza, papír és unalmas percek, amiket firkálással akarunk eltölteni.

Mitől lett hát művész a "leutánozhatatlan" Pablo Picasso?

A XX. században az ún. modern művészet ‒ melynek úttörői főleg a zsidók közül kerültek ki ‒ egyre vészesebben kezdett teret nyerni a tradicionális művészet kárára. Gyakorlatilag a zsidóság egyre intenzívebb európai jelenlétének köszönhetően az avantgárd és a többi formabontó förmedvény szisztematikus ostrom alá vette az európai kultúrát. A antik szépségideált megtestesítő márványszobrokat lassan felváltották a formátlan, groteszk agyaggnómok; a csodálatos tájképeket az óvodásszintű firkálmányok; a gazdagon megírt, morális üzeneteket hordozó regényeket az unalmas, jellegtelen szóhalmok.

A tehetségtelen, destruktív s ocsmány irányzatok lassan-lassan (a zsidó sajtó hathatós propagandájának köszönhetően) úgy égtek bele a köztudatba, mint "megreformált művészet". A hétköznapi ember elfogadta ezt az új szemléletet, a sznob műértelmiség pedig a nyálát csorgatva, egymást túllicitálva dicsérte a degeneráltságot, mint a "formabontó művészi zseni megnyilvánulását". 

Később természetesen megnyilvánult a józan ész, és a '30-as években a Bebelplatzon máglyát rakott az ilyen jellegű ‒ általa entartete Kunstnak hívott ‒ szemétnek.

Fájdalom, a józan ész uralma nem tartott sokáig, úgyhogy napjaikban ismét "hódit" azentartete Kunst világa. S ebben a világban Imre Kertész jó író, Spiró György kiváló poéta, Alföldi Róbert elsőosztályú rendező,  Chagall és Picasso tehetséges festők. A józan ész és jó ízlés világában, azaz a valóságban viszont Picasso egy rakás szar, akárcsak Imre Kertész és társai. Hiába a Nobel, Kossuth, Oscar és egyéb ‒ a falkatársaktól kapott, a tehetségtelenség önigazolását szolgáló ‒ díjak, attól a szar az szar marad. Hiába tálalják úgy nekünk, hogy ez "bélszín Budapest módra", nem fogjuk megenni, mert szar. 

A szarról pedig azt kell tudni, hogy az csak ideig-óráig lebeg a víz felszínén, utána menthetetlenül elsüllyed a mélybe, ahová való. És ezen nem segít se a médiapropaganda, se az intenzív marketing, se a pénz.

M. Gábor - Kitartas.hu