Milyen faji, biológiai, élettani tulajdonságokkal rendelkezik a magyarság, melyek a más fajokétól eltérő fizikai és lelki készségeink, veszélyezteti-e fennmaradásunkat a vérkeveredés, az egymástól gyökeresen eltérő nemzetiségekkel való házasság, az asszimiláció, végül milyen egészségügyi és családvédelmi intézkedésekkel biztosítható az egészséges népszaporulat a Kárpát-medencében? Aligha vannak sorsdöntőbb kérdések, mégis, hivatalos tudományos köreinket valahogy nem érdeklik ezek.

Rájuk válaszolt az orvostudomány, népélettan, eugenika és statisztika eredményeinek ismertetésével már hatvannyolc évvel ezelőtt egy székely tudós, a százhuszonegy évvel ezelőtt, 1892. március 24-én Székelyudvarhelyen született (és 1980. február 16-án Budapesten elhunyt) Doros Gábor, bizonyítva, hogy génjeink alapján kultúra- és birodalomalkotók vagyunk.

Orvosi diplomáját 1915-ben szerezte fővárosunkban, 1919-ben a régi Szent János Kórházban dolgozva érdeklődése a bőr- és nemi betegségek felé fordult, így 1920-tól 1927-ig a Nékám-klinikán volt gyakornok, majd tanársegéd, 1927-ben nevezték ki az Országos Társadalombiztosítási Intézet Pestújhelyi Kórházának bőrgyógyász főorvosává, ahol 1945-ig végezte munkáját - miközben már 1929-ben egyetemi magántanári, 1941-ben rendes tanári kinevezésben részesült -, azután a pedig a zuglói Bőr- és Nemibeteggondozó Intézet szakfőorvosa és az Országos Bőr- és Nemikórtani Intézet munkatársa lett, végül 1962-től 1973-ig - nyugdíjazásáig - a Ganz-MÁVAG Szakrendelő Intézet bőrgyógyász főorvosaként ért el kiemelkedő eredményeket a bőr- és nemi betegségek gyógyítása terén.

1945-ig számos cikke és könyve jelent meg a magyar faj- és családvédelem feladatairól, a népszaporodás feltételeiről, a már szerinte akkor is aggasztó mértékű gyermekhiány történelmi kialakulásának okairól, a házassággondozásról, az egyke és a nemi betegségek, különösen a szifilisz elleni küzdelem módszereiről, melyek közül hármat (Javaslat a faj, család és népszaporodás védelméről szóló törvényes intézkedésekre (1941), A család- és fajvédelem társadalmi feladatai (1942), A magyarság életereje (1944)) fel is tettek aztán a „Fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek jegyzéké"-re: közülük az utóbbi különösen is nélkülözhetetlen, ugyanis sem előtte, sem utána nem jelent meg hozzá fogható kézikönyv a magyarság antropológiájáról, genetikájáról, egyszóval életerejéről.

Nem bizony, hiszen már akkor is a freudista antropológia hipotézise vált közkeletűvé, köszönhetően Jean Finot szemléletének, miszerint tiszta vérű népek nincsenek, a vértisztaság csak mítosz és a korlátlan fajkeveredés természetes: ezzel szemben a két világháború között Németországban Hans Friedrich Karl Günther, nálunk Gáspár János, Kausz János, Méhely Lajos és nem utolsósorban Doros Gábor mutattak rá arra az alapvető genetikai törvényre, hogy az egymástól vérségileg végzetesen különböző emberfajok (elsősorban a szemiták, szlávok, germánok) keveredése egyenesen diszharmonikus utódokat eredményez, a sebezhetőbb génállományú egyedek elszaporodásához, a mentális képességek fokozatos elgyengüléséhez, ezáltal a „nemzettest" elkerülhetetlen elsorvadásához vezet:

„Tekintettel arra, hogy a semita, de főként az aethiopid rassz a fajta-skálában távol áll a magyarságot alkotó fajtáktól, a magyar nemzettest tagjainak a zsidókkal való összeházasodása, illetve keveredése fajbiológiai szempontból ellenjavallt s a magyar és zsidó fajta-elmek keveredéséből származó hibridek diszharmonikus utódoknak minősíthetők." - írta tehát már akkor, nyomatékosítva, hogy a faj antropológiai, élettani, biológiai és lelki-szellemi sajátosságok együttes egysége: pontosan ez az, amit oly sokan mindmáig tagadnak, reszketve, legalábbis az ember esetében, a „faj" és a „fajta" szónak már pusztán a kimondásától is, ezért műve mindmáig nélkülözhetetlen, mert egyértelműen kiderül belőle, hogy bizony génjeink alapján igenis kultúra- és birodalomalkotók vagyunk!

Ifj. Tompó László

(www.hunhir.hu)