Tisztelt Olvasóink!

Az alábbiakban Hubay Kálmán utolsó szó jogán elmondott beszédét tesszük közre. Hubay rokonsága évtizedekig őrizte és rejtegette ezt az egyedülálló kortörténeti dokumentumot, de nem hozta nyilvánosságra. Miután az eredeti kézirat birtokosával a véletlen folytán ismeretséget kötöttem, mozgalmunk ideológiai felkészültségét és tevékenységét látva, 2006-ban úgy döntött, hogy a rendelkezésünkre bocsátja míg másolatot készítünk, a nyomdai- és internetes megjelenés érdekében.

Ezután felkerült a Suttogó adatbázisába, majd megjelent nyomtatásban a Front című újságban, Dobszay Károly főszerkesztősége idején, később a jövönk.info hírportál is közzétette rövid együttműködésünk alatt. A Szittyakürtben bánatomra sohasem került nyomtatásba; Gede Tibor túl terjedelmesnek találta ahhoz, hogy lekösse az olvasók figyelmét.

A megjelenések ritkasága és az említett orgánumok (sajnos) aránylag visszafogott olvasottsága alapján feltételezhetjük, hogy még mindig méltánytalanul kevéssé ismert Hubay Kálmán utolsó szó jogán elmondott fantasztikus beszéde, ezért úgy döntöttünk, újra leközöljük.

A kézirat hozzám kerülésének körülményeiről szeretnék még néhány szót ejteni.

Egy napon bekopogott hozzám fent említett ismerősöm és mosolyogva letett az asztalomra egy megsárgult, kockás füzetlapköteget, rajta ceruzával írt, egészen apró gyöngybetűkkel; sűrűn összezsúfolt, mégis példásan rendezett szöveggel.

Természetesen az első kérdésem az volt: Mi ez? Olvasd el! - mondta. Így a további fölösleges kérdezősködés helyett azonnal neki is láttam az olvasásnak, mert a papírokon jól látszott az idő munkája, és a kíváncsiságom erősebb volt, mintsem tovább fecsegjek. Hiszen ismertük már egymást annyira, hogy feltételezzem, ez valami a mozgalmunk szempontjából is érdekes holmi lehet.

Leírhatatlan érzés volt, ahogyan a sorok előrehaladtával kezdett tudatosulni bennem, mit is tartok a kezemben. Talán Hubay tiszta, világos gondolatmeneteiből kibontakozó egyenes személyisége; hogy ezeket a sorokat saját kezűleg írta le erre a papírra halála előtt nem sokkal; valamint a tudat, hogy ezt a kéziratot rajtam kívül egyáltalán alig láthatta még valaki, együttesen hatottak rám olyannyira, hogy az olvasást többször meg kellett szakítanom az erős megindultság miatt.

Miután a végére értem, még percekig hallgattunk ‒ barátom nyilván tisztában volt vele, hogy milyen hatással volt rám az élmény. Később elmesélte, volt olyan időszak, mikor nem telt el úgy hét, hogy ne tartott volna házkutatást náluk az ÁVH, mert a kéziratot keresték.

Kérdésemre, hogy honnan tudták, hogy egyáltalán létezik, csak annyit válaszolt: Hát, elmondta.

Amikor először próbáltuk meg lefénymásolni a papírokat, az addig kifogástalanul működő fénymásoló sűrű szikraeső közepette, egyszerűen lefüstölt. Néhányan már megmosolyogtak az elképzelésem miatt azok közül, akiknek elmeséltem, de azóta sem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a kézirat esetleg valamilyen szakrális tulajdonságokkal rendelkezik, és ez idézte elő a különös jelenséget. Ha a beszéd végére ér a Kedves Olvasó, talán nem tartja akkora őrültségnek ezt a feltételezést.

Végül a másolatok mégis elkészültek. Ezeket először ismerheti meg a nyilvánosság, mivel a kézirat begépelt változatához a kitartás.hu a nagyközönség számára soha nem látott képeket most csatolja.

Elmélyült olvasást kívánunk!

Végvári Levente Attila - Kitartás.hu

Az ápr. 8-án tartott tárgyaláson az utolsó szó jogán elmondott beszéd vázlata

Tanácselnök úr, bíró urak,

Sem lehetőségem, őszintén szólva azonban, kedvem sincsen hozzá, hogy most, amikor az utolsó szó jogán szólok, a szenvedélyeknek és indulatoknak akár hangja, akár kifejezései tekintetében versenytársa legyek a vádat képviselő ügyész uraknak. Eltekintve attól, hogy ez nekem -megitélésem és érzésem szerint- nem is engedtetnék meg, most a záró szavaknál szeretnék legalább annyira nyugodt és mértékletes lenni, mint amennyire -tiszta lelkiismeretem tudatában - igyekeztem nyugodt és mértékletes maradni a háromnapos tárgyalás során, amikor pedig olyan megjegyzésekben és támadásokban volt részem, hogy önuralmam megőrzéséhez minden lelki erőmre szükségem volt. Éppen ezért, amikor az ügyész urak vádbeszédeire utolsó szavaimban bátor leszek kitérni, igyekszem azt inkább értelmi, mint érzelmi síkon tenni, mindig is az lévén a hitem, hogy az u.n. háborús bűnösséggel kapcsolatos és kifejezetten politikai bűnperekben a szereplők - így elsősorban a vádlottak - megítélése egyrészt történelmi feladat, másrészt - amennyiben a megítélés elébe vág a történelemnek - az semmi esete sem az érzelmek és indulatok, hanem csakis az értelem síkján történhetik.

Tanácselnök úr, bíró urak! Mielőtt beszédem érdemi részére áttérnék, elöljáróban egy kijelentést kell tennem. A tárgyalás során az egyik bíró úr részéről kérdés intéztetett hozzám, hogy miért nem könnyítek a lelkiismeretemen, miért nem szállok magamba és miért nem vallok töredelmesen? A kérdésben bizonyára benne volt az a biztatás, hogy elismervén az ellenem felhozott vádakat, jelentősen enyhébb elbírálásban lenne részem. Ehez nem is kellett volna egyéb, mint vállalni olyan cselekményeket, amelyeket nem követtem el, s ebben az esetben megmenthettem volna az életemet, de elveszítettem volna a világ előtt is, de méginkább önmagam előtt a becsületemet, már pedig, ha az élet és a becsület között kell választani, habozás nélkül a becsületet választom, amelynek jegyében éltem, a polgári és politikai életben tevékenykedtem, s ami okozza, hogy a háromnapos tárgyalás megpróbáltatásai után is és az ellenem emelt vádak dacára is nyugodtan, mert tiszta lelkiismerettel állok a tanácselnök úr és a bíró urak előtt.

Magával a peranyaggal foglalkozva, engedtessék meg, hogy először a vádiratban foglaltakra térjek ki, másodszor ügyem politikai részével foglalkozzam,

- természetesen mind a két tárgykörben annyira röviden és szűkszavúan, amennyire az a vád terjedelméhez képest csak lehetséges.
I. A vádirat 1. pontja szerint "vezető jellegű cselekményemmel a nyilas mozgalomnak segítséget nyújtottam a hatalom megszerzésére irányuló lázadásához, a hatalom megtartásához", illetve "a hatalom megszerzése után kapott kinevezés alapján a nyilas kormányzatban, közigazgatásban életemet fenyegető kényszerű szükség nélkül vezető állást vállaltam." E vádponttal kapcsolatban a vádirat megemlíti, hogy a., Szálasi Ferenc fegyházbüntetése alatt a pártot vezettem, - b., Szálasi Ferenc kiszabadulása után az Országépitő Tanács élén állottam, - c., a Nyilaskeresztes Pártból való kiválásom után, az Imrédy - féle u.n. Pártszövetség tagja lettem, - d., Pálffy Fidél pártjában a képviselők csoportját vezettem és - e., 1944 október 15. után Henney Árpád vezetése alatt álló minisztériumban a Kulturirodát vezettem.

A vádirat ez állításaival szemben legyen szabad a következő megállapításokat tennem s egyben itt reflektálnom a szombati tanukihalgatások során Zsabka Kálmán részéről elhangzott ama kijelentésre is, mintha én csak 1938- ban fedeztem volna fel magamban a jobboldali politikust, addig a politikai baloldalon állottam volna, sőt Miskolcon én rendezem volna a Purim- bálokat. Bár tudom, hogy ez súlyosbító körülményként számíthat, ki kell jelentenem, hogy 1919 november 12- től, mikor a miskolci Magyar Jövő c. lap munkatársa lettem, tehát 17 éves koromtól kezdve a politikai jobboldalon állottam. Közben - 1923 -ban - kettő hónapig munkatársa voltam a Miskolci Napló című félliberális lapnak, tekintve, hogy előbbi lapom tulajdonosával személyi ellentétbe kerültem és a lapot otthagytam. Mikor ellentéteim két hónap után elsimultak, a jobboldali nacionalista Magyar Jövőhöz visszaszerződtem. Semmiféle Purim - bált nem rendeztem, azt akkor is mások rendezték és ma is mások rendezik. Mindezt csak azért említem meg, mert 27 éve állok ugyanazon a politikai vonalon s én nem egy baloldali múlt után fedeztem fel magamban a jobboldaliságot, mint ahogy a vád tanúi a zsidógyilkoló különítményekben lelkesen eltöltött esztendők, a Turul Szövetség, a Fajvédő Szövetség és egyéb "demokrácia ellenes" és antiszemita alakulatok vezető tisztségei után most -veszélytelenül- hirtelen felfedezik magukban a lelkes baloldalit s nem feszélyezi őket, hogy az általuk addig gyűlölt baloldal jótéteményeihez és adaptálásához az én holttestemen keresztül jutnak. Aki az én baloldali múltamról beszél, azt vallja, hogy én 1938-ig baloldali voltam és erre szemrebbenés nélkül esküt is tesz, annak szavahihetősége és vallomásának súlya egyéb vonatkozásban is lemérhető.

Ami már most a konkrétumokat illeti

a., Szálasi Ferenc fegyházbüntetése alatt elnöke és parlamenti képviselője voltam a pártnak. A párt az akkori törvények és alkotmányos szokások szerint parlamentáris alapon működő, a választójogi törvény értelmében országos pártnak elismert, a nyilvánosság és a hatóságok által ellenőrzött párt volt, s még csak nem is gondolhattam, hogy egy parlamenti párt ideiglenes politikai vezetése valamikor is bűncselekményt fog jelenteni. - A párt szervezésével -erről a vád által becsatolt és felolvasott iratok is tanúskodnak- nem foglalkoztam. Szálasi Ferenc pártjának felduzzadása elsősorban Szálasi elitéltetésének tulajdonítható, annak, hogy a Horthy - rendszer ok és cél nélkül mártírt csinált belőle és ezzel felgyújtotta a tömegek fantáziáját. A párt felduzzadásának második oka, hogy a párt -nemzeti alapon- tagadhatatlanul az akkori legradikálisabb programot hirdette meg, programjában és parlamenti tevékenységében az összes pártok közül a legélesebben és legnyíltabban szállt szembe a Horthy-rendszer feudálkapitalizmusával. A tömegek tehát, amelyek érezték ennek a fenékig romlott és korrupt feudálkapitalizmusnak a fojtogatását, ebben a radikális nemzeti irányzatban remélték igényeik megvalósítását.

b., Szálasi Ferenc kiszabadulása után a párt Országépítő Tanácsának vezetését vettem át, az aktiv politikai cselekvéstől csaknem teljesen visszavonultam, gyűlésekre nem jártam. Az Országépítő Tanácsban a kihallgatásom alatt már emlitett tudományos munka folyt -például- egy radikális, de ésszeru földreform megvalósításának előfeltételeiről a magyar nép egészségügyi ellátásának racionalisabbá tételéről stb. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen irányú tudományos és a nép érdekeit szolgálni akaró munkának irányítása háborús bűncselekménynek, vagy népellenes bűncselekménynek lesz valamikor is deklarálható.

Itt Szálasi Ferenccel és a párttal való kapcsolataim tárgyalásánál kell kitérnem Zsabka Kálmán tanú ama kijlentésére, miszerint Szálasi -kiszabadulása után- rovancsolást rendelt volna el a pártban, amelynek során megállapították volna, hogy én a párt kasszájából Isten tudja mennyit sikkasztottam. Igyekszem ezzel a váddal kapcsolatban is megőrizni nyugodtságomat és mértéktartásomat, s csupán a következőket állapítom meg: - Szálasi Ferencet ugyanaz a tanú, aki itt arról a bizonyos állítólagos rovancsolásról beszélt, abszolut puritán emberként jellemezte. Viszont köztudomású, hogy Szálasi Ferenc a Csillagbörtönből való kiszabadulása után helyettesévé és utódjává nevezett ki, és ez a megbízatásom mindaddig tartott, míg a közöttünk 1942 elején támadt elvi ellentétek miatt a pártból ki nem váltam. Kérdezem: a puritánnak jellemzett és ismert Szálasi Ferenc vajjon megbízott volna-e helyettesítésével -és szükség esetén- utódlásával, ha történetesen igaz lett volna a tanú állítása? Ha önök el nem utasítják összes tanúimat, akkor tanúk vallották volna, hogy Zsabka ebben a kérdésben sem mondott igazat. Viszont, ha ebben sem mondott igazat, az én baloldaliságom tekintetében sem mondott igazat, akkor ismét csak azt mondhatom, hogy a kijelentést megtevő Zsabka Kálmán tanú szavahihetősége és vallomásának súlya lemérhető egyéb vonatkozásokban is.

c., Az Imrédy-féle u.n. Pártszövetség tagja nem voltam és nem is lehettem volna. A Pártszövetség az Imréd -és a Pálffy-párt képviselőtagjainak parlamenti szövetsége volt, a parlamenti-politikai együttműködésre irányult, én tehát, aki a Pártszövetség megalakulásakor és működése alatt már nem voltam képviselő következésképp -és a vád állításaival ellentétben- a Szövetségnek tagja nem lehettem és abban nem tevékenykedhettem. Itt kell megcáfolnom a vádnak azt az állítását is, hogy én Pálffy Fidél pártjában

d., a képviselői csoportot vezettem volna, mert nem lévén képviselő, a képviselői csoportnak nemhogy vezetője, hanem tagja sem lehettem. A képviselők csoportjának vezetője Baky László volt.

e., Ami most már a Kulturirodavezetői tisztét illeti, meg kell állapítanom, hogy

1., a kulturális ügyek irányítása és ellenőrzése nem tartozott hatáskörömbe és ilyen irányú munkát nem is végeztem. Erre vonatkozólag felolvasta a bíróság a halott Pálffy Fidél földmívelésügyi miniszter vallomását, aki szerint neki az volt az érzése, hogy én a kultuszminisztériumot ellenőriztem, de nem hallgatta ki a halott Rajniss Ferenc kultuszminiszter helyett beidézni kért Tárczay-Felicides Román kultuszállamtitkárt, aki nem érezte, hanem tudta és tudja, hogy a minisztérium ellenőrzésére még csak kísérletet sem tettem.

2., A Henney-féle tárca nélküli minisztérium egyes osztályainak vezetői nem voltak tisztviselők, nem voltak státusba sorozva, következésképpen a 11§ 4. Pontjában említett kinevezésük sem volt. A 11. § 4. pontja miniszteriális vonalon meg is áll az államtitkári állás megemlítésénél, tehát az a tény, hogy az irodák vezetői felett államtitkár állott, már önmagában is jelzi, hogy az irodavezetői tisztség nem esik a 11.§ 4. pontjában, hanem legfeljebb a 13. § 3. pontjában felsorolt tisztségek közé.

II. Ami most már a második vádpontot illeti, azt, hogy "olyan állandó jellegű és folyamatos tevékenységet fejtettem volna ki, amely alkalmas volt arra, hogy az ország háborúba lépése, illetőleg a háború fokozottabb mértékben való folytatása érdekében a közfelfogást jelentős mértékben befolyásoljam és az országra káros irányba tereljem" :

Nem kell bizonygatnom, hogy az első világháború után a magyar politika központi gondolata -pártkülönbség nélkül, jobb és baloldalon, sőt a szélsőbaloldalon egyaránt- a trianoni békeszerződés revíziója volt. Kihallgatásom során is vallottam, most is vallom, hogy politikai elképzeléseim központjában szintén a revízió gondolata állott. Lehet, hogy ezt ma helytelennek tartják, én minden esetre helyesnek tartottam, mint ahogy 1938 őszén Münchenben Daladier és Chanberlain is jogosnak tartották a revíziót. Ha a revízió szolgálata bűn volt, akkor bűnösségemet elismerem és büntetésemet várom.

Már kihallgatásom során is említettem, hogy a magyar revízió gondolatának érvényesülését egészen 1936-ig a nyugati demokráciáktól vártam, mindaddig, míg 1936 nyarán Llewelyn John, a magyarbarát angol képviselők csoportjának elnöke a függetlenség londoni tudósítója, Komlós György útján nem értesített arról, hogy revíziós törekvéseinket a hivatalos Anglia -előreláthatólag- soha nem teszi magáévá, viszont Olaszország és Németország akkor már leszögezték magukat a revízió tényleges szolgálata mellett. Ismétlem: lehet, hogy a revíziós gondolat szolgálata ma bűn. Én és még nagyon sokan -a baloldalon is- nem bűnnek, hanem kötelességnek tartottuk. Magyar ideálokat szolgáltam és hittel szolgáltam, Lutherrel mondom: Itt állok és másként nem tehetek, Isten legyen segítségemre!...

Ami most már a második világháborút, helyesebben abban Magyarország részvételét illeti, Magyarországnak a németek, illetve a tengely oldalán a háborúba való belépéséhez egyáltalán nem volt szükség az én ilyen, vagy olyan állásfoglalásomra és nem csak azért, mert Magyarországnak a háborúba lépése idején még csak törvényhozó sem voltam már, hanem mert
1., a kormány az ellenzék, általában a parlament megkérdezése nélkül már 1939 januárjában csatlakozott az Antikomintern Paktumhoz. Ezzel a kormány, amelynek ténykedésére semmi befolyásunk nem volt, sőt amellyel éles ellenzékben állottunk, már a háború kitörése előtt csaknem háromnegyed évvel, az orosz-magyar háború kitörése előtt két és fél esztendővel lerakta követendő politikájának alapjait: a többi már csak politikai felépítmény volt.

2., Az Amerikai Egyesült Államok már 1939-ben azzal utasította vissza a magyar kormány egyik gazdasági természetű javaslatát -amint azt a Reményi Schneller Lajos pénzügyminiszter ellen kiadott vádirat is megemlíti- hogy Magyarországnak a tengely oldalán a háborúba való belésodródása történelmi kényszerűség, amelyen nem változtatott egy volt országgyűlési képviselőnek -mint én- ilyen vagy olyan állásfoglalása. A végzet bekövetkezését lehet predesztinációnak, vagy lehet a történelmi materializmus érvényesülésének nevezni, az a tény, hogy a népek örök országútján fekszünk és, hogy a Kelet-nyugati évezredes hadiút rajtunk vonul keresztül, a magyar sorsot végzetesen meghatározta és ez elől a végzet elől máshová nem -csak mint Teleki Pál tette- az öngyilkosságba lehetett menekülni.

3., A második világháború sorsszerűségét és azt, hogy mennyire független volt az egy semmiféle állami, vagy közéleti tisztséget be nem töltő magyar állampolgár -mint amilyen én voltam- állásfoglalásától, sőt mennyire független volt még a magyar kormány állásfoglalásától is, a győztes szövetségeseknek ma élo legnagyobb államférfia Sztálin generalisszimusz fejtette ki mondván: "helytelen volna azt gondolni, hogy a második világháború véletlenül, avagy egyik vagy másik államférfi hibájából keletkezett... A valóságban a háború elkerülhetetlen következménye volt a jelenlegi monopolista kapitalizmust jellemző politikai és világerők fejlődésének... A kapitalista világ gazdasági rendje általános válságok és háborús összeütközések elemeivel terhes és ennek a világkapitalizmusnak a fejlődése a mi időnkben nem tervszerűen és egyenletesen, hanem válságokon és háborús katasztrófákon keresztül tör utat. Ennek eredményeként a kapitalista világ két egymással ellenségesen szembenálló, és egymás ellen harcoló táborra szakad. A háborús katasztrófák talán kikerülhetők volnának, ha a nyersanyagforrásokat és a piacokat fel lehetne újólag osztani az országok között, ennek a megvalósítása azonban a világgazdaság jelenlegi kapitalista feltételei közepette lehetetlen... Ily módon a kapitalista gazdasági világrend első válságának eredményeként kirobbant az első világháború, a második válság következményeként pedig a második világháború." ezeket mondotta szóról - szóra Sztálin generalisszimusz és ilyen formán a mai korszak leghatalmasabb személyisége állapította meg, hogy a második világháború a jelenlegi monopol - kapitalizmust jellemző gazdasági és politkai világerők fejlődésének elkerülhetetlen következménye volt. Vajjon milyen súllyal eshetett volna latba egy embernek - mint én - vagy egy olyan kis népnek, mint a magyar, az állásfoglalása ezekkel a világerőkkel szemben, mikor a világerők fejlődésének természetes következményét, a második világháborút maga Sztálin generalisszimusz is elkerülhetetlennek jellemezte? 
Mikor Magyarország e világerők fejlődésének elkerülhetetlen következményeként belesodródott a háborúba és amikor a magyar kormány nem egy alkalommal deklarálta, hogy Magyarország védelmi háborút folytat tagadhatatlanul azt óhajtottam, hogy Magyarország ebből a háborúból ne vereséggel kerüljön ki. Bűn volt nem azon dolgozni, hogy Magyarországot megverjék? Ha bűn volt, akkor bűnös vagyok... Felmerülhet a kérdés, hogy mikor a háborús események kedvezőtlenre fordultak, miért nem "álltam át"? Eltekintve attól, hogy ez az "átállás" bizonyos lelki magatartás kérdése, olyan lelki magatartásé, amely soha nem volt sajátom, - maga a jelenleg is érvényben lévő 1930. évi III. t. c. , a hűtlenségi törvény 59. § is akadálya lett volna számomra az u. n. "átállásnak", bár nem tagadom, hogy példák - például a tanú urak példái - mutatják, hogy még 1944 őszén történt átállások is, milyen egyéni előnyöket és biztonságot jelentettek egyesek számára, akik mindaddig a legszélsőségesebben a szélsőjobboldalon állottak, - az egyéni előnyök azonban soha nem határozták meg sem meggyőződésemet, sem politikai irányomat.

III., A harmadik vádpont, amelyet a 13. § 5. pontjára való hivatkozással emeltek ellenem, olyan hitvány és annyira méltatlan hozzám, hogy ellene csak kelletlenül védekezem. Kelletlenül, mert aki ismerte felfogásomat, életemet, életviszonyaimat, aki tudja, hogy a politikából soha hasznom nem volt, de a politika miatt anyagilag letörtem, az tudja, hogy a vád mennyire méltatlan, a tanúvallomások mennyire a fantázia rosszindulatú szülöttei. Megvallom: mindent hittem volna, csak azt nem, hogy valaha is ilyen vádak ellen kell védekeznem. Itt már nem az életrol, hanem annál sokkal nagyobbról: a politikai tisztességemről, meggyőződésem tisztaságáról, s az egyéni becsületemről van szó. Bár azon nem lehetne csodálkozni, ha ennél a pontnál úrrá lenne rajtam a szenvedély: igyekszem elfelejteni a vád tanúinak, s magának a vádnak színpadias szenvedélyességét és igyekszem ezen a téren is mértékletes és hideg maradni.

A vád kihallgatott tanúi kijelentik, hogy ők semmit nem láttak közvetlenül, semmit nem tudnak, mindent csak "hallottak", vagy "köztudomásra" hivatkoznak. Látnak valamiféle felhívást, amelyen állítólag az én aláírásom lett volna. Elismerik, hogy az én aláírásomat azelőtt soha sem látták és nem látták azóta sem. Erre a tanácselnök úr felmutat nekik egy jegyzőkönyvet, amelyen kétségtelenül az én aláírásom van, erre habozás nélkül kijelentik: "igen, ilyen volt". Egy hites írásszakérto is csak hosszadalmas tanulmányozás, összehasonlítások után tudja megállapítani valamely írás azonosságát, de ők egy futólag látott aláírásra 8 év után is kijelentik: "igen, ez volt az!" És az ügyész úr ezt elhiszi nekik. Feltéve, de meg nem engedve, hogy én olyan becstelen vagyok, hogy 1939-ben utasítást adok embereimnek arra, hogy készítsék elő az országot a német megszállásra, feltehető az, hogy én ezt leírom, legépeltetem, litografáltatom, aláírom és postán elküldetem, ezzel magam írván alá a hűtlenségi törvény alapján a saját halálos ítéletemet? Feltehető ez? Rólam, bíró urak már nagyon sok rosszat mondtak ellenségeim, de, hogy szamár volnék, azt még senki nem mondta, következésképpen ilyen szamárság rólam nem is feltételezhető.

Az egyik tanú kijelenti, hogy velem haragban, perben, ellenségeskedésben nincs. Erre elmondja, hogy már 1939-ben le akart lőni s egész tanúvallomásából izzik a szenvedély és felcsap a gyűlölet. Rendreutasítás nélkül vérig sérteget - óh, engem most nagyon könnyen, jutányosan, kockázat és főként veszély nélkül lehet sértegetni!- de azért ő azt hiszi, hogy tárgyilagos.

Én leplezem le a tanú uraknak egy állítólagos szabadcsapatos akciójukat, de kiderül, hogy amikor én parlamenti közbeszólásomat nem önként, hanem az akkori belügyminiszter provokációjára megteszem, már régen kizárta őket az akció miatt a Fajvédő Szövetség, fegyelmit indít ellenük a Turul, a lengyel kormány pedig akkor már régen kizsuppoltatta őket az országból.

Azt mondják, hogy Kánya Kálmánnal 1939 tavaszán, mint külügyminiszterrel tárgyalnak s az én "besúgásom" következtében követelik a németek Kánya Kálmánnak a külügyminiszteri székből való eltávolítását. Olyan csekélység, hogy Kánya Kálmán már háromnegyed évvel azelőtt, 1938 novemberében megszűnt külügyminiszter lenni, igazán nem érdekli.

Legyáváz, mert fegyveres kiállást ajánlott fel Zsabka úr 1938-ban és én nem álltam ki. De azt elhallgatja, hogy csak "lovagias fegyveres kiállásra" voltam hajlandó, mert én nem voltam diszkvalifikálva, ellenben ha nem lovagias fegyveres kiállást fogadok el, akkor diszkvalifikálnak. Azt mondja azért akartak duellálni velem, hogy lelőjjenek, mint egy kutyát. Ezt lovagias kiállásnál is megtehették volna, de nem tették, mert tudták, hogy lovagias fegyveres kiállásra hajlandó vagyok. Hatszor volt párbajom, négyszer ítéltek el párbajvétségért: éppen Zsabka úrtól, vagy Zsabka úréktól féltem volna? Ugyan kérem!...

Sváb származásúnak mond, mert ezzel is hangulatot akar kelteni ellenem, s nem vette magának azt a fáradtságot, hogy megállapítsa, hogy az egyik legrégibb tiszta magyar családból származom. Tudom, hogy a származás egyáltalán nem jelentős, de az a tanú, aki ennyi felelőtlen felületességet mutat egy kérdésben, annak felületesség, felelőtlenség és hangulatkeltés jellemzi egyéb állításait is.

A tanúvallomások után kérdeztem magamban: mi volt ez? Egy filmrendezőnek grand guignol - szerű, a rossz detektívregényekre emlékeztető filmötlete volt, ez a film azonban nem a magyar népnek és nem is a magyar történelemnek, hanem egészen másoknak szólt. Ez lehet az egyik lehetőség. A másik lehetőség az, hogy ezek az urak, akik 25 éven keresztül állottak a szélsőjobboldalon, akik dicsőítették Orgoványt és az erzsébetvárosi bombamerényletet, most Hubay Kálmán holttestén keresztül akarnak utólagos belépőjegyet váltani az ellenállási mozgalomba. Izlés dolga és lelkiismeret dolga az egész: a kérdéssel tovább nem foglalkozom. Mindenesetre csodálkozom, hogy minden olyan tanú kihallgatását elutasították, akik Zsabka úrék vallomásait nem "hallomásból", hanem közvetlen tapasztalatból cáfolhatták volna meg. Szerintem ilyen intézkedésekre a népbírósági eljárásnak nincsen szüksége és, ha mégis történnek ilyen intézkedések, azok legalább is, félremagyarázásokra adhatnak alkalmat.

Egyik bizonyítékként szerepeltetik ellenem a nemzetiségi javaslatot. Visszaemlékezem a hat év előtti időkre, a központilag irányított hajszára, amikor legényegyletek és legeltetési társulatok nyilatkoztak meg a hozzáértés igényével ebben a hallatlanul finom kérdésben anélkül, hogy ismerték volna a javaslatot, ismerték volna annak indoklását és azt a magasabb szempontot, hogy a javaslat célja az volt, hogy a Duna völgyében békésen éljenek végre egymás mellett az iderendelt népek. Most is, a tárgyaláson vita folyik a javaslatról, idézik Telekit, idézik Tasnádi Nagyot, csak az a valami nincs itt, amiről a vita folyik: maga a javaslat nincs csatolva az iratok mellé és nem ismerteti senki. Csak beszélnek róla, vádat emelnek az alapján, ítélnek fölötte: de - nincs itt.

Azt mondja a vád, hogy a javaslat Stuttgartban készült és német érdekeket szolgált. Azt viszont elfelejti felolvasni a parlamenti naplóból, hogy még Teleki Pál is azzal jelenti be ellenem az összeférhetetlenséget, hogy javaslatunkkal a magyar-német jóviszonyt akartuk volna megzavarni. Felehető-e, hogy német érdekeket szolgál valami, ami a magyar-német jóviszony megzavarására alkalmas? A javaslatnak a nemzetiségi anyakönyvezésről szóló része éppen a konjunktúra- nemzetiségek ellen szólt, azok ellen akik a konjunktúra változása szerint, mint a kígyó kibújnak a saját bőrükből és hol ilyen, hol olyan fajúnak mondják magukat. Úgy állítják be a dolgot, mintha a javaslat csak a német nemzetiségűek érdekeit szolgálta volna, de arról megint nem beszél a vád, hogy mi minden nemzetiségnek akartunk jogokat biztosítani, mint ahogy arról sem beszél a vád, hogy Teleki Pál az 1940-es bécsi egyezményben valóban kivételt tett a németekkel és sokkal több jogot biztosított nekik, mint amit mi javaslatunkban szerényen biztosítani kívántunk. De arról sem beszél a vád, hogy a javaslatból tudomásom szerint nem egy gondolatot - nyelvi oktatás, iskolák, stb. - épp a demokrácia valósított meg. Rendben van. Nem az a fontos, hogy ki valósította meg, hanem az, hogy megvalósították. Az azonban már nincs rendben, hogy engem vádolnak, ugyanakkor gondolataimat megvalósítják és vívmányként emlegetik.

A nemzetiségi javaslatból és Mocsáry államtitkárnak abból az állítólagos, mert senki által nem bizonyított kijelentéséből, hogy "a németek szeretnék, ha én lennék a sajtófőnök", azt a vádat emelik ellenem, hogy én a németek legbizalmibb embere voltam. Tény az, hogy 1., március 19.-én én nem lettem semmi , pedig a németek nyilván ragaszkodtak volna ahoz, hogy építsenek be a kormányzatba, ha bizalmi emberük vagyok. 2., október 15.-én sem én lettem a sajtófőnök, hanem Fiala Ferenc, nem én lettem a sajtókormánybiztos, hanem Kolosváry - Borcsa Mihály. 3., soha semmiféle német kitüntetést nem kaptam, amit pedig minden jobboldali sajtótényező megkapott, Fiala, Rátkay, Bornemissza. Ez is mutatja, hogy nem voltam a németek bizalmi, sőt "legbizalmibb" embere.

A "német pénzek" ügyében, tekintettel arra, hogy a bíróság minden tanúmat elutasította, csak negatív bizonyítékot tudok immár felajánlani a következőkben: 1., Nem tudtam jól németül, németekkel való komoly beszélgetéseknél tolmácsra volt szükségem. Feltételezhető-e, hogy ilyen pénzügyi tárgyalásokba bevonok egy harmadik személyt? - 2., Ha német pénzt kapok, akkor 1939-ben nem csak 60, hanem mind a 260 kerületben állítok jelöltet, mert a választások eredménye alapján nyilvánvaló, hogy már akkor lehetőség lett volna az alkotmányos parlamenti többség megszerzésére. 3., Rátz Kálmán, aki a mai rendszernek egyik tisztelt alakja, a tiszti nyugdíjára vett fel 6000 pengős tiszti kölcsönt, hogy az egyik legfontosabb kerületben, Budapest északi kerületében a nyilas lista el tudjon indulni, lefizetvén a kauciót. 4., Köztudomású, hogy a politika miatt anyagilag tönkrementem. Zsabka úrnak az az állítása, hogy lakásom békebeli százezreket éro antik bútorokkal, keleti perzsákkal és műkincsekkel volt rakva, nem egyéb, mint a rosszindulatú fantázia terméke, ellenben tény az, hogy kénytelen voltam lakásomból kimenni, azt bútorral együtt bérbe adni s feleségemmel együtt egy kis hónapos szobában nyomorogni, kénytelen voltam ezüstneműimet eladni, hogy a politika által vállamra rakott adósságot kifizethessem. Azt kérdi az ügyész úr, hogy miből voltak ezüstjeim? Nem valutázásból, ügyész úr! Nem is német márkákból ügyész úr! Azért volt, mert rengeteget dolgoztam, két budapesti napilap felelős szerkesztője voltam, havi 2000 pengő fizetésem és képviselői tiszteletdíjam volt, viszont szenvedélyeim nem voltak, nem kártyáztam, nem jártam lokálokba, hiába színezi a vallomását Zsabka úr azzal, hogy hetenként négyszer- ötször pezsgőztem és táncoltam fehér szmokingban az Arizónában.

A vád terhemre rója, hogy ambiciózus ember vagyok. Igen, nem tagadom, volt egy ambícióm : a magyar nép áldozatos szolgálata. Egyéb ambícióm nem volt, ez azonban tökéletesen kielégített. Ha nem elégített volna ki, akkor 1938-ban én lettem volna a magyar nemzetiszocialisták vezére, elfogadhattam volna Darányi Kálmán ajánlatát, hogy vállaljak államtitkárságot a kabinetben, elfogadhattam volna az Imrédy - kormány 1938-as ajánlatát, hogy vállaljam el a Legfelsőbb Sajtótanács tagságát. De tovább megyek : Az Imrédy - perben Imrédynek terhére rótták, hogy engem miniszterként be akart venni a kormányba, hogy a felvidéki események idején így biztosítsa a nemzeti egységet. Ha Imrédy minisztert akart belőlem csinálni és én mégsem voltam az Imrédy - kormány minisztere, ez vajjon az én mértéktelen ambícióimat bizonyítja, ügyész urak?

IV. A negyedik vádpont a zsidókérdés körül forog. Kijelentem, hogy vallom, mint ahogy velem együtt Szekfű Gyulától kezdve Bajcsy Zsilinszky Endrén át Széchenyi Istvánig igen derék magyarok vallották, hogy van zsidókérdés, de ezt a kérdést nem tartottam a magyar politika központi gondolatának. 1938 május 11.-én tartott parlamenti beszédemben is kijelentettem, hogy a zsidókérdés megoldandó, de nem a legfontosabb kérdés, mert azzal együtt meg kell oldanunk a feudalizmus kérdését, a monopol kapitalizmus kérdését, stb. A Sztójay - kormánnyal éppen azért nem voltam hajlandó együttműködni, mert politikájának központjába a zsidókérdés megoldása állott, de a szocialista megoldásokra még csak kísérletet sem tett. Antiszemitizmusomat elsősorban a plutokrata nagyzsidóság magatartása váltotta ki, azé a plutokrata nagyzsidóságé, amely a Zsidó Lexiconban dicsekszik azzal, hogy mekkora érdemeket szerzett a szegedi ellenforradalomban, amely együtt bridgelt Horthyval s ha szembe fordultam a Horthy - rendszer feudál - kapitalizmusával, akkor természetszerűleg szembe kellett fordulnom ezt a feudál - kapitalizmust tűzön - vízen keresztül támogató magyarországi nagyzsidósággal is. Kétségbe vonják, hogy volna zsidókérdés? Talán még itt is elég tekintély Marx, akinek a zsidóság, mint faj kellemetlenül typusos tulajdonságairól tett kijelentéseit a zsidó származású szocialista tudós, Ágoston Péter idézi, A zsidóság útja című könyvében, míg dr. Deák Imre A száműzött Kossuth című könyvében közli Kossuth és Marx levélváltását és abban a zsidó Marx elítélő kijelentéseit a zsidóság typusos tulajdonságairól. Egyébként, mint fiatal publicista az ellenállási mozgalom főalakjának, Lendvai Istvánnak, a demokrácia vértanújának, Bajcsy - Zsilinszky Endrének és Magyarország moszkvai követének, Szekfű Gyulának az antiszemitizmusán nőttem fel, szellemi elődöm pedig Széchenyi István volt. 
Ami most már a vádakat általánosságban illeti:

Nem azért volt Magyarországon nemzetiszocializmus, mert mi voltunk, hanem azért voltunk mi, mert volt egy európai koreszme, egy világnézeti irányzat, amely bennünket kitermelt; s amely jelentkezett, működött és hatott volna akkor is, ha mi nem lettünk volna. Történelmi, vagy világnézeti folyamatokat nem lehet olyan egyszerűen elintézni, hogy érettük ez vagy az a férfi felelős: felelős a kor, amely kitermelte őket. Madách mondja:

"A kor folyam, mely visz vagy elmerít
Úszója, s nem vezére az egyén."

Vizsgálom magamat: mi hát a bűnöm?

Nem lehetek bűnös, mert nem volt szándékom bűnt elkövetni, már pedig szándék nélkül nincs bűn, pláne nincs főbenjáró bűn. Az én szándékaim nem bűncselekmény elkövetésére, hanem a magyar nép felemelkedésére irányultak.

Nem lehetek bűnös, mert klasszikus jogelv, hogy "nullum crimon sine lege". Az akkori törvényekbe bele nem ütköztem, ha pedig beleütköztem, azért már elítéltek, viszont szintén klasszikus jogelv, hogy kétszer senkit nem lehet elítélni ugyanazért a cselekményért.

Mi hát a bűnöm?

A bűnöm az, hogy elvesztettük a háborút. Vae victis : jaj a legyőzöttnek.

A történelem azt bizonyítja, hogy a világnézeti háborúk következményei mindig erősebbek, és kegyetlenebbek, mint a gazdasági, vagy területi érdekekért folyó háborúké, s a győztes mindig visszatér a XVI. Század egyszerű elintézési formájához : "Lutherani autem comburantus". És mindig lesznek, akik vállalják a megégetést, a gályarabságot, mert eszméket szolgálnak, eszméket, amelyek miatt ülök én is a vádlottak padján.

Itt vagyok bíró urak itéljenek felettem.

Ítélet előtt pedig eszembe jut Pál apostol igéje a korintusbeliekhez intézett levélből:

"Én pedig mindent örömest áldozok és végül magamat is feláldozom a ti lelkeitekért."

Ezt az utolsó mondatot azonban már nem a bíró uraknak és nem is a saját védelmemre, hanem az általam rajongásig szeretett, szolgált és a szenvedésekben nagyra nőtt magyar fajtám felé mondom...

(Megjelent a Kitartás.hu-n, 2011. február 21-én.)