Amint a minap emlékeztettünk, egyes zsidók a vörös megszállók budapesti rémtetteit ünneplik, és zsinagógáikban egyenesen örvendeznek a brutális bolsevik diktatúrát elhozó vörösök győzelme miatt, örökösen vádaskodva, hogy előzőleg a „nyilas brigantik" embertelen körülmények között tartották őket fogva a gettókban, sőt meg is tizedelték azokat. Ezzel szemben az igazság a zsidó gettókról az, hogy magukkal vihették azokba bankjegykötegeiket és aranyóráikat is. Minden zsidó ötven kiló poggyászt hozhatott magával a gettóba - mondta a barakktelepi zsidótábor egyik tisztviselője. Mi volt a poggyászukban? Nem élelmiszer, inkább olyan holmik, amelyeknek alig veszik hasznát.

A „Gettók enciklopédiája" hiába hasonlítja haláltáborokhoz a gettókat, így az 1944. november 15-ét követően felállított budapestit, amikor annak mintegy hetvenezer lakója (amint Szekeres József dokumentumkötetében (A pesti gettók 1945. januári megmentése, 1997) és egy judaisztikai monográfiában (A zsidó Budapest, 1995) olvassuk) csodával határos módon menekült meg a haláltól, éspedig a Nyilaskeresztes Párt-Hungarista Mozgalom képviselői közül Szalai Pálnak köszönhetően. Sőt, amint az alábbi forrásokból kiderül, ők maguk elismerték, hogy abszolút emberségesen bántak velük, így magukkal vihették a haláltáboroknak hazudott gettókba bankjegykötegeiket és aranyóráikat is. Nem is szólva a svéd, svájci és vatikáni menlevelesekről, akik az újlipótvárosi Palatinus-házakban sértetlenül húzták meg magukat.

Mégis, vádaskodásaiknak se szeri, se száma, így, amint az említett judaisztikai monográfia láttatja, aki nem pusztult el a gettóban vagy netán nem talált onnan egérutat, a Dunába lőtték: a Frojimovics Kinga, Komoróczy Géza, Pusztai Viktória, Strbik Andrea szerzőnégyes állítása szerint például a budapesti mentők esetnaplójában 1944. november 23-án van először bejegyzés arról, hogy „az éjszaka folyamán valakit a Duna-parton, a Margit rakpart 6. előtt a vízbe dobtak". Valakit a vízbe dobtak! De lapozzunk csak tovább! „Rémületet váltott ki a gettó lakóiban, hogy december 15-én a Nagymező utcából a Király utcába kanyarodó villamos vágányzatból egy leágazó sínpárt fektettek le a Csányi utcában, egészen a gettó faláig. Mindenki biztosnak vette, hogy a vágányfektetés a deportálást készíti elő." Ugyebár Auschwitzig. Ám ezután jön csak a desszert:

„Híre terjedt, hogy a gettót a nyilasok fel akarják robbantani, és bizonyos épületek alatt már el is helyezték az ekrazitot. Robbantásra nem került sor, és utóbb nem találtak aknákat sem. Mégsem lehetetlen, hogy a nyilaskeresztesek a végső pusztulás előtt még egy tömegmészárlást akartak rendezni, s az utolsó „koncentrálás" is ennek előkészülete volt."

Szóval se robbantás, se ekrazit, se akna, se tömegmészárlás, csak mindezek „híre terjedt"-sége a nyilasok rémségeinek fő bizonyítéka! Csak az nem egészen világos, ha e sok rémségnek csupán „híre terjedt", de bizonyíthatóan nem történt meg, mi is volt az „utolsó koncentrálás"? A hazai judaisztika csúcsteljesítményeként értékelt monográfiában hiába olvasunk akárhány „tanúvallomást", „esetjelentést" arról, hogy a nyilasok a Duna-parton tarkólövéssel végeztek velük, továbbá „agnoszkálhatatlan", általuk „kidobásra ítélt" hullákról, vaklövések elől is vízbe ugró gyermekekről, azonban sehol nem tüntetnek fel minderről egyetlen hiteles levéltári forrást sem.

Ellenben nem lesz minden tanulság nélküli, ha a korabeli sajtóban szemlézünk egy kicsit, érdeklődve, milyenek is voltak közelebbről a haláltábornak nevezett gettók! Itt van mindjárt a „Magyar Nemzet" 1942. november 8-i száma, amelyben ezt olvassuk: „Fiala Frigyesnek, a „Transkontinent Press" szlovákiai tudósítójának módjában állott a zsidók számára a keleti területeken kijelölt zsidó települések egész sorát meglátogatni. Az összes zsidók úgy nyilatkoztak, hogy velük abszolút emberségesen bánnak, és ha egyáltalán jogtalanságot észlelnek, úgy ez az, hogy még nincs itt minden európai zsidó. Egy zsidó, akivel beszéltem, végül azt mondta, ha mi régebben kinevettük a nemzetiszocializmust és intézményeit, most mi vagyunk a szerencsés haszonélvezői. Humánusan és igazságosan bánnak velünk és csak az lenne a kívánságom, az egész világ akarja, hogy Németország győzzön."

Folytassuk az „Új Magyarság" 1944. június 18-i számával: „A legszebb zsidóval sem lehet sokáig egy fedél alatt maradni - mondta a győri gettó parancsnoka, Unger Gyula zsidó szülészorvos, aki így folytatta: „Győr egész zsidósága itt van a drótkerítésen belül a gettóban. Valamennyinek a mellén sárga csillag. Minden zsidó ötven kiló poggyászt hozhatott magával a gettóba, mondta a barakktelepi zsidótábor egyik tisztviselője. Mi volt a poggyászukban? Nem élelmiszer, inkább olyan holmik, amelyeknek alig veszik hasznát. A győri társaságbeli zsidó nők legtöbbje magával hozta tükrös pipereasztalát és öt-hat csomag bridzs- és römikártyát. Gyermekkocsikban, csecsemők pólyájában, nők diszkrét ruhadarabjaiban bankjegykötegeket és nagy értékű ékszereket, drágaköveket, briliánst, smaragdot, arany karperecet és karkötőórát találtak."

Ugyanezen tudósításban végül ezt olvassuk: „Egy vörös hajú zsidó lányt illeti a pálma. A motozó nő levetkőztette és nem talált nála semmit. Ekkor azonban észrevette, hogy a lány többször a fejéhez kap, és lángvörös haját babrálja. Elővett egy úgynevezett sűrűfésűt, és felszólította, hogy húzza végig a hajában. A fésű fogai között aztán csillogó port fedezett fel a motozó nő, aki nyomban leleplezte a turpisságot. Kiderült, hogy a dúsgazdag győri zsidó ékszerész vörös hajú leánya nem kevesebb, mint fél kiló aranyat reszeltetett porrá s azt a haja közé hintette, mielőtt a gettóba bevonult."

Mégis, mást sem hallunk, mint hogy amolyan haláltáborok voltak a gettók, holott a nyilasok iránti szimpátiával aligha illethető Karsai László maga elismerte a „Történelmi Szemle" 2012/1. számában, hogy Szálasi Ferenc nem akarta kiirtani a zsidókat, amúgy pedig a pesti gettó felrobbantása mítosz (a tett fizikailag ugyanis kivitelezhetetlen lett volna), ellenben igaz, hogy amikor feleségétől, Lutz Gizellától a budapesti Bécsi úton menetelő elcsigázott zsidó nők gyalogmenetéről értesült, leállíttatta azt (amit amúgy Timár István népügyész el is ismert perében), vagy például Tabajdi Gábor a Rubicon 2004-es évfolyamában a tanúvallomások szerint (dezertálás miatt) legyilkoltak számát 4000 főre maximálja, úgyhogy teljes joggal mondhatta maga Szálasi 1946 januárjában zeneakadémiai kirakatperében, hogy akik most itt élnek és bekiabálásaikkal gyalázzák őt, bizony nekik köszönhetik, hogy élnek. Ennyit tehát a haláltáboroknak hazudott gettókról.

(ifj. Tompó László - Hunhir.info)