A gombamód szaporodó szekták némelyike (pl. a Jehova tanúi), de egyes, katolikusnak mondott vallási csoportosulások is azt hirdetik, hogy keresztény ember nem lehet katona, sem háborúban, sem békében, mert — úgymond — „nem tanulhatja ki a gyilkolás tudományát”. A katonaságtól való teljes elhatárolódásukat azzal fejezik ki, hogy még hozzáérni sem hajlandóak a fegyverhez. Magatartásuk alátámasztására Isten ötödik parancsolatára: a „Ne ölj!” parancsra hivatkoznak.

Hozzá kell tennünk, hogy Jehova tanúi és az említett katolikus pacifisták a Kádár-rendszer időszakában is megtagadták a katonai szolgálatot, amikor ezért több évig tartó börtönbüntetés járt. Ez azt mutatja, hogy a magatartásukban nem múló divat majmolása, hanem mélységes meggyőződés tükröződik.

Keresztény embernek ebben a kérdésben is tisztán kell látnia. A kérdés egyáltalán nem akadémikus, hanem nagyon is gyakorlati, és összefügg egyik legszentebb érzésünkkel, a hazaszeretettel, a haza megvédésének kötelességével és az egész magyar történelem értékelésével. Nem mindegy, hogy Szent Istvánt, Szent Lászlót, IV. Bélát, Nagy Lajost, a Hunyadiakat, Rákóczi Ferencet, Kossuth Lajost, Petőfi Sándort és számos más magyart mind rossz úton járó személyeknek kell-e értékelnünk — hiszen mind fegyvert fogtak a haza védelmében —, avagy a keresztény ember is hősökként tisztelheti őket.

A probléma megoldásának kulcsa a szeretet főparancsának helyes megértése. Mint minden isteni parancsot, a „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” jézusi parancsát is a természetjogból származó kötelességeinkkel összhangban kell értelmeznünk. A természetnek és az abból folyó természetjogi kötelezettségeinknek ugyanis ugyanaz az Isten az alkotója, szerzője, mint aki, mint a Szentháromság második személye, Jézus Krisztusban megtestesülve számunkra erkölcsi parancsokat hirdetett. Isten önmagának sohasem mondhat ellent; nincs kettős isteni igazság, a helyes bölcseleti gondolkozás által felismert igazságok sohasem mondhatnak ellent a hitünk fényében felismert igazságoknak. Ezért a „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” parancsot is úgy kell értelmeznünk, hogy természetjogi kötelességeink sértetlenek maradjanak.

A természetjog egyik legalapvetőbb tétele, hogy a szeretetnek bizonyos rendje van: jobban kell szeretnünk azt, aki hozzánk közel áll, mint a tőlünk távolabbi személyt, és a hozzánk közel álló személyeket is közelségük fokozatainak megfelelően kell szeretnünk. Itt a „szeretet” természetesen nem érzelmet jelent — ennek intenzitását nem lehet akaratilag szabályozni, hanem kötelességet, áldozatvállalást a szeretett személyek iránt. Ha összeütközik két kötelességünk, és egyikkel egy közel álló, másikkal egy távolabbi személynek tartozunk, akkor feltétlen elsőbbsége van a közelebb álló személy iránti kötelességünknek: azt kell teljesítenünk!

Ezt az elvet alkalmazva a felvetett problémára, nyilvánvalóvá válik, hogy családunk, rokonaink és egész magyar nemzetünk megvédése a fegyveres támadó ellen nemcsak megengedett, de súlyosan kötelező is minden magyar számára, aki erre képes. Kötelesség ez akkor is, ha szükség esetén a támadó ellenség egyes katonái életének kioltásával jár. Természetesen az öncélú öldöklés, kegyetlenkedés háború idején is tilos keresztény ember számára. A keresztény háború idején sem mehet messzebb a fegyverhasználat területén, mint amit hozzá közel álló népe védelme megkíván. Ha azonban hazája védelme során kénytelen más életét elvenni, nem vét a „Ne ölj!” parancsolat ellen, mert „ölni” annyit jelent, mint egy emberi életet jogtalanul kioltani. Ám aki hazáját védi, ezt a legjogosabban teszi.

Nem kell tehát nemzetünk nagyjait, hőseit tévúton járó bűnösöknek tartani, mert a haza védelmét szent kötelességüknek tartották! Inkább azon kell elgondolkoznunk, hogy az élet tisztelete a mai liberális gondolkozásban éppen a háborúval kapcsolatban nyilvánul meg? Miért nem tiszteli az életet akkor is a liberális, amikor abortuszról, euthanáziáról, vagy öngyilkosságról van szó? Ezekben az esetekben jogtalanul oltják ki az emberi életeket, mégsem szólalnak fel ellene azok a hangoskodók, akik az emberi szabadság és a vallás lényegét a katonai szolgálat megtagadásában látják!

Nem vonva kétségbe egyes szolgálatmegtagadók egyéni jóhiszeműségét, jogos a gyanúnk, hogy azok a hamis próféták, akik a katonai szolgálat megtagadását propagálják, valójában nem az emberi életet tisztelik, hanem a magyar népet akarják lefegyverezni, kiszolgáltatottá tenni egy ellenséges támadás esetén. Az, aki szó nélkül tűri négymillió magyar élet abortusz általi meggyilkolását, aki nem bánja, hogy az öngyilkosságok tekintetében elsők vagyunk a világon, az nem fogja bánni azt sem — sőt, bizonyára még örülni is fog annak —, ha a magyar nép önmagát önvédelem nélkül hagyja és ellenségei kénye-kedvére adja.

A hamis próféták álszent, de szépen hangzó szavai ellenére tehát ne veszítsük el tisztánlátásunkat! Szívünk, eszünk és hitünk ugyanazt mondja: Isten mindenek felett — a haza mindenek előtt!

Tudós-Takács János

Megjelent: Nemzeti Újság, 1993. október 8. 9.oldal