22 éve, 1991. június 19-én egy ország ült a képernyők előtt és izgatottan figyelte a híradó azon képsorait, amin egy katonaruhás, tányérsapkás ember, egy fekete autóban áthajt a záhony-csapi hídon. Viktor Silov altábornagy előtte még katonásan elköszönt Annus Antal honvédelmi államtitkártól, aztán beült a szolgálati Volgába és az utolsó szovjet katonaként elhagyta az országot. 1944. március 19. óta először nem állomásoztak idegen csapatok Magyarország területén.

A képsorokat nézve, a pillanat élményét átélve magyarok milliói tekintettek a reménykedve a jövőbe. Mindenki azt gondolta, mindenki azt hitte, hogy innen már egyenes út vezet az annyira vágyott, az annyira óhajtott nyugati jóléti társadalom felé. Mindenki azt hitte, mindenki abban bízott, hogy innentől már nem lehet semmi baj, hogy innentől majd egy új, egy jobb világ kezdődik mindannyiunk számára...

Anno Magyarország szovjet katonai megszállásához a párizsi békeszerződés megkötése után az volt az érv, hogy Moszkva a szövetségesek által közösen ellenőrzött Ausztriával akadálytalan kapcsolatot tarthasson fenn. Miután nyugati szomszédunk 1955-ben visszanyerte szuverenitását, és a semleges államokhoz csatlakozott, a Magyarországon való szovjet állomásozás - elvileg - okafogyott vált. Azonban ez az apróság nem nagyon zavarta se a magyar, se a szovjet elvtársakat. A csapatok maradtak, hisz az akkori politikai vezetők úgy látták, hogy ez a leghatásosabb eszköz a szocialista tábor összetartására.

A kialakult állapotok lényegesen 1989. december 2-ig, a máltai Bush-Gorbacsov találkozóig, ahol a részvevők megfogalmazták Európa „békés és demokratikus" átalakításának programját, nem nagyon változtak. A találkozó után azonban felgyorsultak az események. 1990. március 10-én Moszkvában megszületett a szovjet-magyar megállapodás. Eszerint a csapatkivonások 1990. március 12-én kezdődnek és 1991. június 30-án fejeződnek be.

Az első egységek március 12-én Hajmáskéren kezdték meg a kivonulást, aztán szerte az országban megkezdődött a pakolás. A felszereléseket, harcászati eszközöket és a lebontott laktanyák épületelemeit a záhonyi átrakó pályaudvaron létesített katonai rakodóbázison tették át a magyar szerelvényekből a szovjet vagonokba. A több mint egy éves művelet során a szovjet fél végig tartotta a menetrendet: a katonák naponta egy-egy szerelvényt indítottak útnak a szomszédos ország közeli-távoli vidékeire. A személyi állomány kivonása ezzel párhuzamosan zajlott. Az első, szovjet katonákat hazaszállító katonavonat, amely a Veszprém megyében szolgálatot teljesített harckocsiezred egy gépesített lövész zászlóalját vitte a Szovjetunióba, 1990. március 13-án hagyta el Magyarország területét.

A következő 15 hónap folyamán csaknem 35 ezer vasúti kocsi szállította el a 100 ezer katonát és polgári személyt, valamint a mintegy 27 ezer harci technikai eszközt és a több százezer tonna anyagot. Az 1991. június 16-án elindult utolsó katonavonat a felszámolt rakodóbázisok felszereléseit vitte magával. Az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a hazánkból kivonult Déli Hadseregcsoport parancsnoka 1991. június 19-én 15 óra 01 perckor lépte át a magyar határt...

És mi csak figyeltük a tévét, hallgattuk a bemondót. Néztük, ahogy a fekete Volga átmegy a hídon. A képernyőt néztük, de közben a távolba meredtünk és meg voltunk győződve róla, hogy az újra elnyert szabadságot már soha nem engedjük elveszni. Meg voltunk győződve róla, hogy innentől már rohamléptekben indulunk előre, hogy kicsit még rossz lesz, de aztán majd nagyon jó, hogy innentől majd minden más lesz, hogy az elvtársak alól végleg kicsúszott a talaj, hogy akik eddig fent voltak, azok már többet sohasem uralkodnak rajtunk...

Aztán teltek az évek, az évtizedek és egyre inkább azt vettük észre, hogy azokból az álmokból, azokból a reményekből amit ott a tévé előtt szövögetünk egyre kevesebb válik valóra. Azt vettük észre, hogy azok maradtak hatalmon, akik korábban is ott voltak. Azzal szembesültünk, hogy a korábbi politikai hatalom szép lassan gazdasági hatalommá vált, és akik eddig szocializmus nagyszerűségéről hantáztak, azok lettek a leggátlástalanabb kizsákmányolók.

Ma pedig, szinte egy negyed évszázaddal az események után már mindenki tudja, aki kicsit is látni akar, hogy nem volt rendszerváltás, hogy nem volt igazi változás, csak egyszerű csillagváltás. És azóta már megtanultuk azt is, hogy nem kell már katonákat ide vezényelni ahhoz, hogy idegenek gyakorolják a hatalmat. Az ország ma is megszállás alatt áll. Egy gyarmat. A különbség csak annyi, hogy akkoriban pontosan tudta még a leghülyébb is, hogy ki az ellenség. Manapság viszont - köszönhetően a média agymosásának - csak kevesen ismerik fel, hogy ki van velünk és ki ellenünk.

(radicalpuzzle.blogspot.com)