Magyarországon ma minden politikai párt elzokogja sirámait, ha a 'népjólét' kerül szóba, és persze, rögtön hozzáteszik, hogy adnának ők nekünk vezetékes ingyensört, meg dupla-örökéletet (idézet a nagypártokat parodizáló Kétfarkú Kutya párt programjából), csak nincs meg a forrása. A baj az, hogy ez a frázis hazugság.

A munkások jogbiztonságát, és ebből fakadó viszonylagos létbiztonságát könnyen lehetne biztosítani, mindössze politikai akarat kérdése lenne az egész. Ehhez persze kell némi kis szív, amellyel most talán egy parlamenti párt rendelkezik, igaz, ugyanennek a pártnak, szemmel láthatólag viszont nincs meg a kötődése a magyar nép nagy tömegeit adó munkásosztályhoz, mert jószerint deklasszált alkoholista tanárok, lecsúszott mdf-es, miép-es egzisztenciák, és/vagy középosztálybeli, tehetős, jómódú ifjoncok vezetik, akik a munka világos valóságába nemigen próbáltak bele. (Ellentétben pl. a Fiat frissen kinevezett vezetőjével, akit kinevezése előtt a család lengyelországi gyárába, névtelenül, a gyártószalag mellé küldtek, hosszú hónapokra, hogy saját bőrén tapasztalja, milyen a munkásember élete.)

Az pedig, lássuk be, nem vezet a nép életérzéseinek felismeréséhez, ha valaki rovásírásos pólókat árul, vagy kocsmájának könnyen szerzett jövedelméből építi fel magának, nagy hanggal és arccal a nemzeti ellenálló titulusát. Az efféle emberek, miközben 'villognak' frissen szerzett magyarságtudatuk külső jegyeivel, karikás ostorukkal, százezreket érő subájukkal, díszmagyarjukkal, milliós értékű (és csodaszép) kétkerekűikkel, és közben gőgősen, kivagyian pillantanak le a nép millióira, lesajnálva, lenézve, vagy afféle magyaros pátosszal tekintvén le rájuk, köztük édesapjukra, édesanyjukra is, akiknek kemény munkája többek között lehetővé tette azt is számukra, hogy a diszkókorszakukból kinővén, most a magyarság jelmezébe bújva játszadozhassanak. ELÉG EBBŐL! A munkás érdekvédelem komoly, fontos dolog - miért bíztuk magatehetetlen, az események sodrása alól magát kivonni nem tudó, korlátolt emberekre? De ez már egy másik, nagyobb lélegzetvételű dolgozat fontos témája lenne, lehetne.

Ma viszont, az általános bevezetőn túl azt szeretném boncolgatni, hogyan, s miképpen lehetne könnyen, gyorsan a magyar munkások, a magyar munkásosztály jogait az egyetemes, európai emberi jogok fényében bővíteni, s ezáltal, természetesen, mert erről szól történetünk: a munkások életkörülményein javítani.

Kezdjük is talán azzal a gyakran hangotatott kérdéssel, miért is lenne fontos mindez. Aki azonban ezen kérdést felteszi, már meg is mutatja nekünk, milyen ember is valójában. Hiszen aki megelégedik azzal, hogy csak a vállalkozók és ügyeskedők kicsiny kasztjának legyen jó élete e hazában, mindjárt megkérdőjelezteti egyetemlegesen mind emberségét, mind magyarságát is. Ne legyen ez az ország a hárommillió lecsúszó, leszakadófélben lévő ember otthona, de legyen egy olyan ország, amelyet a kétkezi munkás is sajátjának érezhet, amelyben úgy érzi, az állam nem fegyőre, nem tolakodik bele az életébe, de segíti, ha bajba kerül és mindent megtesz azért, hogy állampolgárai személyes boldogulását mind jobban előmozdítsa. Ma nem ez az általános tapasztalat Magyarországon, hanem pont ennek ellenkezője. Hazánkban a magyar állam zsarnokként viselkedik, nem pedig állampolgárai bölcs vezetőjeként, láthatatlan, de nélkülözhetetlen irányítójaként. /Igaz, ehhez hiányoznak mind az elméleti ideológiai alapok, mind a személyi emberanyag./

Másik állítás, miszerint nem is létezik ma már munkásosztály, hiszen ez csupán a szocializmus avittas ízű szóhasználata. Ne áltassuk magunkat, s ne dugjuk fejünket a homokba. LÉTEZÜNK!

Miért is nem nevezzük nevén a gyereket? Ne szégyelljük munkás-mivoltunkat, mert nem a tőkés ad enni nekünk, mi adunk enni neki azáltal, hogy javakat termelünk meg, s munkánkkal biztosítjuk az ő megélhetését is! Vagy nem neveznéd munkásembernek azt, ki hajnali ötkor, vagy hajnalban kel, ki kilométereket utazik otthonától, hogy egy idegen városban képességét, minimálbérre ócsított havibérért, mindennap áruba bocsássa? Nem neveznéd munkásnak, ki gyermeke, családja érdekében lenyeli munkaadója vastag sértéseit is, mert nem teheti ki családját az utcára kerülés rémképének? Te nem neveznéd munkásnak, akinek zsebében minden hónap végén kuncog a krajcár? Igazad van: én sem nevezném. A munkás öntudat hiányában, csak lezüllesztett bérrrabszolgák vagyunk, kik hátunkon cipelünk még családunkon kívül milliókat, de sem jó szó, sem köszönet nem jár érte, csak az államhatalom minden ereje, ki azzal éli ki önnön tehetetlenségét, hogy dolgozó millióiba rúg még egyet! KI VÉDI MEG A MUNKÁSOK JOGAIT? Ki látja meg végre egy nemzet nyomorát? Ki látja meg a munkás fáradt tekintetét, ki látja meg síró, beteg gyermekét e hazának?

Vagy törnünk, zúznunk kellene azért, hogy végre a változtatás ódiumával fellépő, reményteljes egy parlamenti párt felemelje értünk Árpád-sávos lobogóját? A mi hangunk semmit sem ér? NEM KELL A MI SZAVAZATUNK TALÁN?

Miért nem törődik fajsúlyosabban a mi nyomorunkkal a parlamentbe kerülve, önnön magának lelkesen örvendező Jobbik? (Hiszen a fidesz, mszp eleve reménytelen, az lmp pedig egy álomkóros fantazmagória csupán.) Adok innen egy jótanácsot, a P.Mobil szavaival: 'Le kell menni kutyába'. A magyar társadalmat nem érdekli a gárda-mellény, s nem érdekli a bizottságosdi, amelyet odafönt játszotok.

Minket, magyar szavazókat az érdekel, hogy minden hó végén /de már az elején is!/ egyre kevesebb a forint, egyre nehezebb a megélhetés, egyre több mindenről kell lemondani, puszta létünk fennmaradása érdekében! A fidesz mézesmadzaga hamarosan elszakad: akkor kell ott lennie egy pártnak, mely meghallja végre a magyar emberek szavát. Ha ez a Jobbik lesz, talán meg is erősödhet, ámha elmerül a saját maga keltette ideológiai posványos csatározásokban, örök időkre elveszik, s helyét a valódi, hungarista mozgalmak-pártok vehetik át.

Távlati jövő, gyakorlati lehetőségek /munkás érdekvédelem/

Előző bejegyzésemben igyekeztem rávilágítani arra, miért is lenne fontos hazánknak, ha gondot fordítana a leszakadó, máról holnapra élő, kereskedelmi és ipari munkásság helyzetével. Emlékezetek rá most is: a nemzet nem azonos a polgári középosztállyal, az egyébként szintén leszakadófélben lévő hivatalnokréteggel és kistulajdonosi réteggel.

Nem, a munkásosztály az a röpke másfél, talán kétmillió ember e hazában, akik könnyű, közepes, vagy nehéz fizikai munkával keresik kenyerüket. Az ő helyzetük talán a legkilátástalanabb, már csak azért is, mert az ő gondjaikkal a világon jóformán senki sem foglalkozik, csupán általánosítva, mégis reájuk, reánk nehezedik az ország adóterhelésének döntő zöme. Mondhatjuk úgy is, nemcsak munkánkkal, de befizetett adónkkal is eltartjuk a társadalmi piramis reánk nehezkedő rétegeit. Minket sújt leginkább a cigánybűnözés, s a mi fiainkat, leányainkat kényszerítik a beilleszkedésre képtelen cigány kölykökkel való integrált oktatásra -a nálunk gazdagabbak ugyan egyre nehezebben, de vérük verejtékével megoldják e problémát, külön iskolába íratással, vagy külön oktatással segítvén gyermekeiken. Mi ezt nem tudjuk megtenni, mert sem pénzünk, sem energiánk nincs rá, így a mi gyermekeinket vannak a leghátrányosabb helyzetben: az ő sorsuk vagy a fehér lét büszke vállalása, vagy a cigány agresszióhoz, majom-mentalitáshoz való alkalmazkodás lesz.

Mi vagyunk a páriák ebben a hazában, mert tőlünk félnek a leginkább, azért tartanak bennünket a tudatos agymosás állapotában és húsz éve tartó, módszeres pénzügyi válságban. De miért kell, hogy így legyen?  Hiszen a Nemzet sorsa-jövője azonban most is, éppen úgy, mint a Horthy-rendszerben, újra az alsó társadalmi rétegeken múlik. Nemzetünket, éppen úgy, mint minden európai nemzetet, a kihalás veszélye fenyeget. A kihalásunk azonban nem lassú lesz, hanem félelmetesen gyors és könyörtelen, brutális és állatias.
Az orosz megszállók kegyetlensége eltörpül majd az új hódítók kíméletlensége előtt. Őket csak a munkásosztályból kinevelt katonaállam tudná megállítani. De ahhoz, hogy modern Spártává váljunk, előbb meg kell adnunk a jólét bárki számára elérhetővé válásának lehetőségét, minden magyarnak. A munkásosztályt nacionalizálni kell, öntudatára kell ébreszteni ahhoz, hogy a BIZTOSAN BEKÖVETKEZŐ, hamarosan eljövendő etnikai alapú kataklizmába az ország ne felkészületlenül érkezzen. A munkásosztály jóléte ehhez elsődlegesen szükséges: a munkásosztálynak is meg kell adni a lehetőséget a gyarapodásra, előrelépésre. Nem csak a nyomorba, de a létbizonytalanságba sem kívánnak gyermeket szülni a magyar anyák!

És most lássuk, mit is lehetne tenni a 'demokrácia' (melyet a magam részéről elvi okokból és gyakorlati működésképtelensége miatt is elutasítok) lehetőségein belül.

1. Először is: egy, a magyar országgyűléstől független, de annak törvényi erejével védett ORSZÁGOS, PÁRTFÜGGETLEN, ÁLLAMI MUNKÁS ÉRDEKVÉDELMI SZERVEZET (továbbiakban, jobb szó híján: 'szakszervezet') létrehozása szükséges, a kisemberek és a munkavállalók jogainak megcsorbításának elkerülése végett. Az ebbe való belépés önkéntes lenne, a szakszervezet működési költségeit az állam és a tagdíjak (a minimálbér pár ezreléke) fedezhetné. Ezen szakszervezetbe mindenki beléphetne, ki munkahelyen dolgozik, így a kisvállalkozásoknál foglalkoztatottak is. A szakszervezet képviselőjének kötelessége lenne minden, újonnan munkába álló embert tájékoztatni jogairól, a felmondási időről, hogy mennyi túlórát írhat elő a munkaadó, milyen körülményeket kell szavatolnia, milyen plusz jutalom, jár a hétvégenkénti munkáért stb. Mivel én kötelezővé tenném a 13. havi bért a magánszférában is, így annak betartását-kifizetését is figyelemmel kísérné a szakszervezet. Tegyük hozzá, hogy mindez csak akkor ér valamit, ha ezen szakszervezet kezébe súlyos bírságolási lehetőségeket adnék. (Ne felejtsük el, a bírságolás is csak akkor működhetne, ha a vállalkozói szerkezetet is törvényileg átalakítanánk, vagyis ha a bírság mértéke alól nem lehetne kibújni a korlátolt anyagi felelősséggel. Ez, első pillantásra vállalkozó-ellenességnek tűnhet, de nem az: hiszen a tőke megmaradt hasznát szabadon élvezhetné minden tisztességes vállalkozó, ki nem a munkásai nyomorán akar meggazdagodni.)

2. Az egyenjogúsítás nevében, a közszférában dolgozók külön juttatásait egy szintre kell hozni a magánszférában dolgozó milliók juttatásaival. Ha a közszférában dolgozóknak jár ruhapénz, élelmezési jegy, kulturális utalvány, üdülési csekk, akkor nekünk, fizikai dolgozóknak is járjon. Ezt törvényi szinten kell szabályozni. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy tőlük szeretnénk elvenni a járandóságokat, hanem éppen fordítva: csak azt szeretnénk, hogy ezeket, a béren felüli juttatásokat mi is élvezhessük. Jelenleg ugyanis az a helyzet, hogy a közalkalmazottak számos juttatást kapnak, viszont arra hivatkoznak, hogy a magánszférában magasabb a kereset. Ugyan már, ez nevetséges. Magasabb a keresete, persze, a vezérigazgatónak, a különböző rendű-rangú menedzsernek - de a fizikai munkásnak aligha.

3. A kiemelten hátrányos helyzetű kistérségekben élő, tisztességesen boldogulni kívánó magyarok részére bérlakás-programot kell indítani, az ország iparilag fejlett térségen, hogy a munkaerő-kérdést belső migrációval mérsékelni lehessen. A bérlakás-programot az iparilag fejlett mikro-térségekben (természetesen a mikrotérség fejlettségének, további befogadó képességének előzetes vizsgálata után) természetesen a helyi bölcsödei-óvodai-iskolai közellátás fejlesztésével, bővítésével kell megoldani. Magyarországon ugyanis ma gyakorlati röghöz-kötés zajlik, a munkából élők (netán munkát vállalni akaró munkanélküliek) sokszor ha akarnának, sem tudnának munkahelyet változtatni, mert egyszerűen nincs rá pénzük. Ezt kell orvosolni kell és lehet is egy új, nemzeti-szociális bérlakás-programmal, mely természetesen csak a dolgozni akaró, (vagy már dolgozó, de munkahelyet váltani akaró), európai civilizációs normákat elfogadni képes munkavállalókra vonatkozna.

4. A munkások önképzésének lehetőségét maximálisan támogatni kell, mind saját szakmájukban, mind amennyiben munka mellett (vagy munka nélkül maradván) más szakmát szeretnének tanulni, netán idegen nyelvet, nyelveket. Csak a szakképzett, idegen nyelveket ismerő munkavállalókra támaszkodva építhetünk, s a munkával hozzáadott közgazdasági érték, nemzetgazdasági szinten csak így lehet magas. Erre a problémára, mely jelenleg egyáltalán nem megoldott, külön kormányzati programok kidolgozása szükséges, felmérvén az igényeket, és a megoldási lehetőségeket.

5. A minimálbér összegét a magyar állam nettó 100 ezer forintban állapítsa meg, (szakmai minimálbér legyen 120 ezer forint) amelyhez szükségszerűn hozzájáruljon 30 ezer forintos vásárlási /étkezési/ utalvány, amelyet kizárólag magyar tulajdonú boltokban lehessen levásárolni. Ez utóbbit adómentesen, kötelező jelleggel kellene biztosítania a munkaadóknak. Ksh kimutatás szerint, a létminimum szintje 2009-ben százezer forint körül mozgott/fő/család. Link. Ennek persze számtalan forrása lehetséges: köztük a bankrendszer különadója, de még az is lehet, hogy a szegényebb területeken működő vállalkozóknak egy időre talán le kell majd mondaniuk a horvátországi egy hónapos nyaralásról, de mivel ezzel a lépéssel rohamosan megugrik majd a belső kereslet, így nem kizárt, hogy a változtatások haszonélvezői egyszerre lesz a munkásosztály és a munkaadói osztály. A vállalkozások ugyanis a belső kereslet elégtelenségére hivatkoznak, ami nem csoda, hiszen ma, Magyarországon körülbelül 3-3,5 millióan élnek a létminimum szintje alatt.

5. A '13. havi bért'' össz-európai, de legalábbis kelet-közép európai szinten be kell vezetni. Ehhez persze globális áttekintésre van szükség, melyet a magam lehetőségeivel természetesen nem látok át, így ez csak egy irányadó javaslat.

6. Mivel a munkavállalók és a munkaadók között nincs éles átmenet, így a vállalkozóvá válást meg kell könnyíteni, elsősorban adminisztratív eszközökkel, valamint, az éles adóhatósági szigor ideiglenes csökkentésével (csak kis és mikrovállalkozások esetén, valamint kizárólag akkor, ha a munkavállalók jogai, juttatásai nem csorbulnak). Az Apeh és egyéb szakhatóságok (kivéve persze élelmiszerbiztonsági kérdések!) figyelmét pedig hosszú-hosszú időre a nálunk betelepedett multinacionális láncok felé, illetve az illegális migrációra, csempészet felé kell irányítani. (A kínai betelepedés vizsgálatára külön hivatalt kell létrehozni, mondjuk az eddigi apeh-dolgozókból.)

(Kovács József 'Enkidu' - jobbradikal.blogspot.com)