Ez a cikk nem a gyáváknak és meghunyászkodóknak szól. Ezt a cikket azoknak írom, akiknek igaz vér csörgedezik az ereikben, akik nem félnek attól, hogy mit szól a sarki szatócs, ha rájön, hogy „nyilas” a szomszédja; akiket nem érdekel az óvatosak, a kényelmesek és főként az alap nélkül való vádaskodóknak szajkózása, és végül azoknak szól, akik megelégelték a magyar emigráció ellangyosodott hazafiságát.

A nyilaskereszt lekerült méltó helyérõl, mondják sokan, mert nem „időszerű”, mert „eljárt felette az idő”, mert „csak pártjelvény” volt, mert „sok piszok” ragad hozzá.

Mi lett volna a világból és a nyugati civilizációból, ha a népek eldobták volna már évszázadokkal ezelőtt Krisztus keresztjét, mert voltak kötői közt emberek, még pápák is, akik beszennyezték azt? Vagy öltek, kínoztak és gyilkoltak nevében az inkvizíció idején? Vagy végigrabolták a Közép-Keletet a kereszt égisze alatt, mint tették azt, a keresztes-háborúnak nevezett rablóhadjáratokban? Egy jelvénynek, mint szimbólumnak a jelentősége belsõ tartalmában van, nem követői emberi gyarlóságában.

Időszerű-e a nyilaskereszt? - A válasz erre egy ellenkérdés. Mikor nem volt időszerű? Mint szimbólum egyesítette magában keresztény hitünket és őseink győzedelmes harci fegyverét. Árpádházi Szent László királyunk pajzsát díszítette ez a jelvény, azét a királyét, akinek nagysága, szent élete és tekintélye előtt az egész akkori világ meghajolt. A magyar nemzetiszocialista mozgalmak hozták vissza e jelvényt sok százados pihenés után, hogy mint harci jelvény, jelleget és értelmet adjon az új világért folytatott küzdelemnek.

A nyilaskereszt az első perctől kezdve felülemelkedett az egyszerű pártjelvény nívóján és jelentősége messze túlszárnyalta a többi, pusztán pártcélokra fabrikált jelvényét. A hosszú mozgalmi harcok alatt ez a jelvény volt az, amelynek jegyében áldozatos és fáradtságot nem ismerő munkával, lankadatlan hittel és kitartással ezrek és ezrek jöttek előre, hogy segítsenek a jövendő nemzetiszocialista Magyarország alapjait lerakni.

Ez a munka a vesztett háború után rövid ideig kényszerszünetben volt, de ahogyan az első évek döbbenete elmúlt, a hungarista-magyar nemzetiszocialista eszme létjogosultsága, időszerűsége és szükséges volta mindinkább nyilvánvalóvá vált. A „felszabadítás” után beígért jobb és szabadabb életbõl semmi sem valósult meg.

Erkölcsi szempontból, a nyugati hatalmak által támogatott „felszabadulás” , már az első perctől kezdve megbukott, amikor a hazájukért meghalni is kész hősökből háborús bűnösöket, míg a saját nemzetüket ebek harmincadjára vető árulókból demokratikus hősöket csináltak. Az egész erkölcsi világrend bukfencet vetett és ez a bukfenc-állapot még ma is tart. Számtalan jelét látjuk annak, hogy a szabad világ még mindig nem okult azokból a csapásokból, amelyeket a bolsevizmus mért ki rá. A nemzetiszocialista világnézetből ők még mindig csak azt látják, amit német „náci” elfajulásnak neveznek, ami valójában a kutyának sem kell és aminek semmi köze nem volt és ma sincs a nemzetiszocializmus fogalmi és eszmei tartalmához s még kevesebb köze van a Hungarizmushoz, amely erkölcsi, nemzeti és eszmei szempontból a legtisztább magyarságot jelenti.

A gyűlölködés és torzsalkodás tengerében a Hungarizmus tisztaságával, emberszeretetével és nemzetközösségi beállítottságával: a konnacionalizmussal, messze felülemelkedik minden más „respektált” izmuson a maga egyszerûségével, természetes és nagyon is időszerű jellegével. A Hungarizmusban tömörül az orvoslás mindama betegségek ellen, melyek rákfene módjára eszik, marják és ölik a világ testét.

A pogány ateizmussal szemben: Istenhitet, a kapitalizmussal szemben nemzetiszocializmust, az államtulajdonnal szemben magántulajdont, a nemzetközi bogussal szemben: konnacionalizmust, a gyűlölettel szemben: emberszeretetet, a nyugati világ szabadossága helyett, ami az emberi szabadság megcsúfolása, önfegyelmi alapon szabályozott és megértésből fakadóan fegyelmezett szabad életet hirdet.

Mind a féktelen magánkapitalizmus, mind a kommunista államkapitalizmus a gyakorlatban megbukott. Az egyik azért, mert a tömegnek anarchiáját és nihilizmusát idézte elő, anélkül, hogy azok orvoslásáról sejtelme lenne; a másik pedig azért, mert a legelemibb gazdasági jólétet sem tudta biztosítani azon tömegeknek, amelyeknek nevében zsarnokoskodik.

Az egyik anyagi elnyomást idézett elő a pénz eme határtalan uralmával, a másik pedig rabszolgaságot. Mindkettőnek közös arcvonása van, amely abban nyilatkozik meg, hogy képtelenek a legnagyobb és valóban sorsdöntő problémákat megoldani. Aki valaha is tanulmányozta a forradalmak alapokozóit, megdöbbenéssel kellett észrevennie az eljövendő világforradalom mindjobban feltűnő jeleit.

„Azok a problémák, amelyek miatt a második világháború kitört, még nem nyertek megoldást!” - halljuk Szálasi Ferencet, a Hungarizmus mártír vezérét beszélni az utolsó szó jogán, 1946-ban, halálra ítélése előtt.

Nem nyertek megoldást, mert a győzelmi mámorban még ma is ömlengő „győztesek” nem is akarják elismerni, hogy a második világháborút előidéző problémák az okozatot jelentették és nem az okot. Ez azt jelenti, hogy a nemzetiszocializmust tekintik minden baj okozójának ahelyett, hogy inkább azt próbálnák kivizsgálni, hogy miért keletkezett a nemzetiszocializmus és, hogy ez az eszme segített-e megtalálni a helyes utat a múlt és a jelen bajainak az orvoslásához? Kétségtelen, hogy a hitlerizmus túlméretezte a német faji öntudatot és ennek a túlméretezésnek a káros kihatásait, a németségen kívül álló népek és fajok érezték is. Az ebből fakadó félreértések akadályként hatottak ugyan, de nem állíthatták le a nemzetiszocializmus szükségből eredő terjedését. A háború elvesztése ideiglenesen megállíthatta ezt a terjedést, mert mint előbb említettem, a nyugati és keleti győztesek egyaránt a nemzetiszocializmus ideológiáját tüntették fel minden baj okozójának és irtóhadjáratot indítottak ellene.

Most mégis, négy évtized eltelte után be kell ismerniük a „győzteseknek” is, hogy a jelen bajok orvoslására más gyógyszerük nincs. Kerülgetik az igazságot, mint az a bizonyos macska a forró kását, mert bizony nehéz nekik elismerni, hogy mind a kapitalista demokrácia, mind pedig a kommunista szocializmus gyakorlatilag megbukott.

Mindkét oldal csak fegyverek erejével képes a rendszerét más népekre kényszeríteni és a jelek szerint a kapitalista demokrácia nagyon is vesztő oldalra került, mert a befolyása alatt álló eddig elmaradt és most ébredező népeknek még a legelemibb szociális és ideológiai igényeit sem képes kielégíteni. Az egymás után felbukkanó diktatúrák ennek az ideológiai légűrnek a következményei. A kommunista oldal legalább ígérni tud valamit a nincstelen tömegembernek. Ezzel szemben a nyugati okoskodás úgy képzeli el, hogy ha választócédulát nyom a dzsungelből kirángatott félvadak kezébe és leszavaztatja őket, azzal meg is teremtette a boldog, szabad, demokratikus állam alapjait. Nyugat elfelejti azt az egyszerû tényt, hogy a teli hasnak nagyobb jelentősége van az éhező népek számára, mint a választócédulának.

 A telt hasú ember nem forradalmár. Ez nagyon régi közmondás és megállapítás. Ha az ember békésen és nyugodtan élhet, a kormányforma nem izgatja. Teljes bizalommal állíthatjuk, hogy a legtöbb nemzet szívesebben néz fel az olyan diktátorra, aki rendet, biztonságot és kenyeret nyújt neki, mint egy úgynevezett demokratikus kormányrendszerre, amelynek sem ereje, sem bátorsága, sem hatalma nincs hozzá, hogy az ilyen gyorsan változó világban az elkerülhetetlenül szükséges reformokat megvalósítsa. Egyébként is, ma már nem annyira a kormányzat külső formája a döntő, hanem annak tartalma. A liberalizmus szabados túlkapásaitól a kommunizmus rabszolgás végletéig egész társadalmi és világrendszerünk egyik krízisből a másikba esik. Nem sok idővel ezelőtt még mindkettő esküdözött, hogy az ő rendszere az ideális, a legjobb.

Ma már mindkettő rokkant. Most megpróbálnak a világ bőrére kiegyezni. Az a harmadik erő, amelyet egyesek, mint semleges hatalmat, a kettő közé akarják beépíteni, már eleve halálra ítéltetett, mert ideológiailag és eszmeileg a kettőnek elkorcsosult világában gyökeredzik.

Az igazi harmadik erő az ifjú, izmos és természetesen szükségalapú nemzetiszocializmus. Ez az a harmadik lehetőség, amely elveti magától a liberalizmus szabadosságát, de eltaszítja magától a kommunista rabszolgaságot is. A világ népei szomjaznak az egészséges szociális élet után és ugyanakkor életük biztonságát a megerősödött nemzeti közösségben látják megalapozottnak. Azok a nemzetek, melyek kipróbálták a kommunizmus gyakorlatát, megelégelték azt egész történelmi életükre.

A materialista szocializmus megbukott akkor, amikor számításon kívül hagyta az emberi szellemet. Az anyagnak kétségen kívül nagy hatása van a fejlődésre, de az igaz alkotás mögött a megkötés nélküli hatalmas emberi szellem van, amit nem lehet egyszerűen – mint valami babonát – semmibe venni.

Az emberi történelem első évezredeiben a szellemi ember kezében volt a vezetés. A gondolkodók és alkotók legyûrhetetlen hatalma milliós tömegeket mozgatott és dolgoztatott. Természetes dolog volt, hogy akkoriban a vallás erejével felfegyverzett papság tartotta kezében a hatalmat, amit Istentől származónak tekintettek. Így született meg Szuméria, az inkák és mayák birodalma, Babilónia és az egyiptomi piramisok is.

A nagy egyházi államok bukása után a vezetés lassan, de biztosan átcsúszott a tömegembert képviselő személyek kezébe és ezzel megkezdődött a szellemi élet és hatalom korcsosulása és gyengülése is. Mint ahogyan hibás és embertelen volt a fáraók „milliók egyért” politikája, éppen úgy hiba az is, ha a szellem nélküli ember kezébe megy át a hatalom.

Jelen életünkben Picassóék és társaik által képviselt úgynevezett „művészet”, annak minden dekadenciájával hű tükörképét adja a szellemi dzsungelbe vadult modern embernek, aki minden civilizációs erőfeszítés ellenére is szellemi halálra ítéltetett. Robot és kompjuter veszi át az ész, a gondolkodás helyét, rabjává teszi az ellustuló embert és a művészet visszasüllyed a barlanglakók nívójára.

Erkölcsi nihilizmusban fetrengve, buzogány helyett atombombákkal hadakozik ugyan, de egy kis külső mázon kívül nincs benne semmi, ami az állattól megkülönbözteti. Magasabb iskoláit végző fiataljai bűzösek, mosdatlanok, borotválatlanok és kábítószerekért rajongva züllenek, torzonborz szakálluk alatt rejtőzik a nagy semmi, az üres lélek, a buta okoskodás.

„Quo vadis domine?” - Hová mész uram?- visszhangzik a kérdés évezredek távlatából. Hová, merre tartasz te modern ember, akinek nem példaképe többé a nemeslelkű, nagy ideálokat álmodó és kiharcolni akaró, gerinces, szép és jó ember? Hová tartasz te, modern ember, akinek koszos, piszkos és lezüllött testében orgiázik az ősember annyi évezreden keresztül nagy nehezen leküzdött szellemi primitívsége?

Egyetlen vigasztalásunk az a tudat, hogy végszükségben az Úristen mindig meglátogatott bennünket. Figyelmeztetésül küldött fáraókat, Isten ostorait: Attilákat, Dzsingisz Kánokat, Sztálinokat. Ha sötéten látnám a jövőt, akkor azt mondanám, hogy véres zsarnokokat kapunk.

Mégis bízom benne, hogy ilyen sok rossz után olyan vezéreket fog kapni az újjászülető világ, akik Isten áldotta szellemi erővel fogják legyûrni a sátán mai birodalmát, hogy annak eltűntével szebb, nemesebb, emberibb és nemzetien szociálisabb világ hirdesse a Jó Isten végtelen igazságosságát és dicsőségét.

Ilyen szellemben váljon a nyilaskereszt az új világ szimbólumává. Adja Isten, hogy ez a nemzedék még megérhesse azt a napot, amikor a nyilak útjelzővé válnak a négy világtáj felé, Jézus Krisztusnak, Isten fiának nemzetiszocialista országai felé.

Polgár Lajos

(Hungarista Tájékoztató [Ausztrália], 1985. július)

Kitartás.hu