A politológiai és történeti szakirodalomban gyakran használatos kifejezés a weimarizálódás fogalma. Ennek eredete a német történelemben gyökeredzik.

Történt, hogy a központi hatalmak - köztük a két meghatározó nagyhatalom, Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia - tragikus, az európai jövőre nézve végzetes módon, vesztesként és a belpolitikai anarchia állapotába fulladva kerültek ki az első világháborúból. A bolsevik forradalmi ex-lex állapotokat követően Németországban végül 1919 januárjában Goethe és Schiller városában - micsoda ordító ellentmondás - új alkotmányt fogadtak el, amelyet mai szóhasználattal afféle liberális, többpártrendszert garantáló, parlamentáris szisztémán alapuló demokratikus alaptörvénynek nevezhetnénk. Az országban 1919 és 1933 között létező rezsimnek is nevet adott egyúttal az alkotmányt szülő város, ezért szokás ezen érát a weimari köztársaság korának nevezni. Maga a weimarizálódás szakkifejezés pedig azt jelenti, hogy az említett jogszabály olyan széles körű szabadságjogokat biztosított minden politikai formáció alapításához, hogy az ún. szélsőséges pártok is mindenféle korlátozás nélkül, a legnyíltabban szerveződhettek, s fejthették ki ideológiai nézeteiket. A szabadosság végül is teljes belpolitikai, szociális, szellemi és morális krízist eredményezett. Ezt az elviselhetetlenségig fokozta az 1929-33 között tomboló gazdasági világválság. E fejlemények végül Weimar rendszerének bukásához vezettek az NSDAP, azaz a náci párt hatalomátvételével 1933-ban, a német társadalom csaknem kizárólagos többségének nagy megkönnyebbülésére és örömére.

Manapság széltében-hosszában divatos nyugaton és itthon egyaránt a weimarizálódás politológiai szakkifejezésének használata. Alkalmazói arra kívánnak ezzel utalni, hogy a "fasiszta" ördög itt vicsorog immár a kertek alatt, sőt, nem egy országban már a törvényhozásba is bekerült, mi több, néhány lépviselője ott ül az Európai Parlamentben is. Holott erről szó sincs. Egyelőre legalábbis bizonyosan nem. Mert mindazon politikai erők, melyeket a liberális agytröszt emberei "fasisztákként" aposztrofálnak, messze nem azok, még kevésbé nemzetiszocialisták. Sajnos, egyelőre nem "fenyeget" Európa egyetlen országában sem az a "veszély", hogy bármi néven nevezendő nemzeti párt abszolút többséggel kerüljön be a törvényhozásba, s ez feljogosítsa őt a kormányalakításra. Ennélfogva a közeljövőben még nem fog a liberális bankárvilág összedőlni, miként történt az univerzális humanistáink számára 1933-ban, ama nevezetes január 30-ai napon. Ismétlem: attól még nagyon messze vagyunk. Egyszóval: filantrópjaink, mássághéroszaink és derék szocialistáink ma még fellélegezhetnek.

Persze az említett szellemi-politikai erők azt érzékeny lelki szeizmográfjaikkal módfelett helyesen érzékelik, hogy Európában - erős eufemizmussal szólva - nagy baj van, s valóban helyesen írható le a weimarizálódás fogalmával mindaz a gazdasági, pénzügyi, politikai, kulturális és morális csődtömeg, amelynek például az Európai Unió 500 milliós lakosságának többsége mindennapi elszenvedője. S mind történeti, mind eszmei-logikai megfontolások alapján teljesen helytálló feltételezés, hogy ennek az anarchiának és civilizációs lepusztulásba vezető folyamatnak előbb-utóbb egy drasztikus politikai fordulat és a kemény kéz politikája fog majd véget vetni, mint a történelem során eddig még mindig. A kérdés mindössze annyi: mikor, s mennyit kell még erre várnunk?

Tudjuk, már az ókor klasszikus filozófusai közül Platón a demokráciát rossz államformának tartotta, és a csőcselék uralmával azonosította (korántsem alaptalanul), s az ő ideális államában egyfajta diktatúra lenne, amelyet az erre kiválasztott szellemi elit, a filozófusok működtetnének. (No, természetesen nem a Heller Ágnes- és a Vajda Mihály-félék). Szókratész pedig axiómaként állapította meg, miszerint a demokrácia anarchikus állapotaiból szükségszerű végkifejletként következik a zsarnokság. A modern kor egyik meghatározó politikai gondolkodója és történésze, a francia Alexis de Tocqueville lényegében hasonló elvet vallott a 19. században.

Ezen elvont, filozófiai tételeket aztán a történelem a legkülönbözőbb korokban rendre igazolta is. Az antik Hellász poliszainak zűrzavaros politikai csatározásaiból a megváltó kiutat Alexandrosz vaskézzel összetartott hellenisztikus birodalma jelentette. Hasonlóképpen a római köztársaság anarchiáját Julius Caesar, majd Augustus számolta fel, és teremtett végre rendet az akkori világ civilizációs csúcsát jelentő impériumában. Későbbi korok példái közül álljon itt a forradalmi Franciaország, amelynek kaotikus viszonyait Napóleon szüntette meg véglegesen.

S végül, elérkezve Weimarhoz, ez esetben is szükségszerű volt, hogy annak a degenerációs romlásnak és politikai felbomlásnak, amely ezen rezsimet jellemezte, előbb-utóbb vaskézzel valamely zseniális politikus véget fog vetni. A weimari korszak állapotaival nem mellesleg kísérteties hasonlóságot mutatnak a mai magyarországiak, sőt, ezen túl, az európaiak is. Akkortájt a német viszonyokra az alábbiak voltak a jellemzők: megtiport nemzettudat, porig alázott nemzeti közösség, morális züllés, a deviancia tobzódása, kezelhetetlen, 40%-os munkanélküliség, visszafizethetetlen államadósság, banki uzsorástőke, kamatrabszolgaság, kulturális csődtömeg és még sorolhatnánk tovább. S még abban is hasonlóság mutatkozik a két korszak és a két ország történelmi múltja között, hogy Weimar liberális közgazdászai is papagáj módjára ismételgették kortársaiknak, bizony nincs más út, mint a jóvátétel fizetése, a piac mindenhatóságát preferáló - már akkor látványosan történelmi csődöt mondott - gazdaságpolitika erőltetése, a globalitás vastörvényeihez történő alkalmazkodás és a banki uzsora lerovása, s a külső hatalmi elvárások lakáj módra való kiszolgálása. Istenem, mennyire ismerős, végtelenül unalmas és ostoba szöveg, az embernek önkéntelenül déja vu érzése támad.

Aztán Németország az 1933. évi rendszerváltoztatással bebizonyította, hogy igenis létezik, nagyon is létezik más út, ami persze az addig márkamilliárdokban pöffeszkedő "mértékadó" közgazdászoknak, politikusoknak, uzsorás bankároknak, a nemzetközi cionista köröknek, röviden, a külföldi "befektetőknek" nagyon, de nagyon nem tetszik, a németek 99%-ának ellenben azonmód elnyerte szimpátiáját és lelkes támogatását. Hitler későbbi, zsidókkal kapcsolatos politikájáról gondolhat mindenki, amit akar, egyvalami azonban tény: olyan sikeres, egyben villámgyors válságkezelő politikát a világtörténelemben még egyetlen politikus sem hajtott eddig végre, mint ő. Választási ígéreteit valóra váltva, egy magyarországi választási ciklusunknak megfelelő idő, azaz négy év alatt, 1937-re Németországból jóléti államot teremtett. (Az 1936. évi berlini olimpián a nyugati delegációk elámultak attól a gazdasági csodától, amit a Führer birodalmában láttak). Gyakorlatilag megszüntette a munkanélküliséget, kiiktatta a német gazdaságból a banki uzsoratőkét, leállította a jóvátételként eufemizált, a nemzetközi bankárvilág által menedzselt rablás pénzügyi előírásainak teljesítését, hatalmas közmunkaprogram vette kezdetét, beindította turbó üzemmódban a német gazdaság motorjait, visszaadta nemzetének tartását és önbecsülését (ami nem mellesleg nélkülözhetetlen egy nép alkotó energiáinak és kreativitásának mozgósításához, ez is kellett a német gazdasági csodához), megkezdte a Németországtól Versailles-ben elrabolt területek visszaszerzését, kiiktatta a német szellemi életből a különféle degenerált, deviáns kulturális megnyilvánulásokat stb. (Csak érdekességképpen jegyezzük meg, hogy az 1938-tól gyártott népautó, a Volkswagen karosszériájának eredeti, vázlatos terve is az egyébként festőművész Hitlertől származik, aztán később Ferdinand Porsche konstruálta meg az autót, bár voltak "szerzői jogi" vitái e tekintetben Barényi Bélával - de ez már egy másik történet).

Végezetül újólag megállapíthatjuk, hogy mai "mértékadó" közvélemény-formálóink félelme a weimarizálódás kétségkívül meglévő viszonyai között jelenleg még teljesen alaptalan egy új, 1933-as forgatókönyv szerinti rendszerváltoztatástól, hisz Európában egyetlen politikai erő sem képviseli a 21. század elején - természetesen modernizált kiadásban - azt a politikai filozófiát, mint az NSDAP anno 80 esztendővel ezelőtt. A legkevésbé Magyarországon. Azon liberális széplelkeink, akik bármely mai, EP-képviselettel rendelkező párttal kapcsolatban asszociálnak a Führer mozgalmára, nos, azok nemes egyszerűséggel szólván: szimplán hülyék. Persze, kétségkívül előbb-utóbb fellobban Európa-szerte az új, tisztító árja forradalom tüze, s színre lép majd egy nagy kaliberű, zseniális politikus is, azonban ennek ma még semmi jelét nem észlelhetjük a nemzetközi politikai horizonton. Amennyiben pedig mindez mégsem következne be, akkor fehér civilizációnk belefullad a multikulturalitás fertőjének etnokaotikus posványába. A vén kontinenst ugyanis az ultraliberális degeneráció halálos kórjától csak jobboldali, tekintélyelvű katonai diktatúrák menthetik meg, s kelthetik újra életre tetszhalotti állapotából.

Kereszteslovag

(kuruc.info)

Kitartás.hu kommentár: A szerző valóban jól lájta a folyamatokat, s azt is, hogy jelenleg nincs a törvényhozásban olyan párt, mely nemzetiszocialistának lenne nevezhető, és valóban, reaálisan fel tudná, fel akarná venni a küzdelmet Európa ellenségeivel. Nem másról van szó, mint gőzlevezetésről. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincsenek Európa-szerte olyan erők, melyek képesek lehetnek majd a jövőben történelmet formáló szerveződésekké előlépni. Attól, hogy nincsenek reflektorfényben, még léteznek és készülnek. A törénelem pedig hamarosan kihívás elé fogja állítani a nemzetben gondolkodók táborát Magyarországon is, és annál sikeresebben vehetjük fel a harcot a cionisták ellen, minél többen ismerik fel és látják be a Hungarizmus igazságát, és akkor esély kínálkozik arra, hogy a Hungarista Mozgalom komoly és mélyreható változásokat érjen el hazánkban.